És a Székelyföldön kívüli használat?
Egész más jellegzetességei voltak a nem-székelyföldi használatnak. Ez nagyjából Mátyás korától adatolható. Akkor is, később is összekapcsolódik a humanizmus, a magas műveltséggel, a hun származás tanával.
Mennyire fix a karakterkészlet?
Az elég nagy kiforrottságot mutat, és eléggé állandó, de természetesen kisebb eltérések vannak. Például nagyon érdekes, hogy a Nikolsburgi ábécé és a bolognai naptárban látható ábécé pont fordítva jelöli az ö és az ü betűt, mint a többi. Az ö amúgy is a bizonytalanabb jelek közé tartozik, ahogy a ty is többféle, bár egymáshoz hasonló formájú lehet. Ezzel együtt a leggyakrabban használt jelek egyformák, stabilak. Eredetileg nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, szemben azzal, amit mostanában láthatunk. Ugyanaz a betű jelölte az a-t, mint az á-t, vagy az e-t, mint az é-t. Sőt, az írás korai szakaszában a magánhangzókat nem is mindig írták ki, ahogy több más írás esetében előfordul. A bolognai emlékben még szépen látható a nyoma, hogy csak a hosszú és a szóvégi magánhangzókat írták ki. Ahogy például a keleti türkök.
Kik, miért használták Magyarországon?
A nem-székelyföldi használat kifejezetten tudós használat volt. A peregrinus diákok például műveltségüket fitogtatták vele: egymás emlékkönyvébe jegyeztek be vele. A bejegyzések zöme bibliai citátum volt. Sokszor csillogtatták görög– és latintudásukat, ehhez kapcsolódott, hogy aki ismerte a székely írást, az azzal is írt bejegyzést. Aztán vannak olyan munkák, például 1718-ból Bél Mátyás műve, amely kifejezetten hosszú értekezés a székely írásról… de ez már tényleg tudós használat, a korai tudományos kutatás része. A korai források egyébként kifejezetten a székelyek írásaként kezelték ezt az írást. Persze azt többen úgy vélték, hogy valamikor a teljes magyarság ismerte a hunoktól örökölt ábécét, de csak a székelyek őrizték meg, és volt olyan – Baranyai Decsi János –, aki azt javasolta, hogy mindenkinek, aki magyarnak érzi magát, meg kellene tanulnia.
[…]
Vannak manapság, akik kapkodnák a fejüket a héber-magyar rokonság felvetésre…
A humanizmus korától kezdve egy ideig minden európai nép azért versengett, hogy az ő nyelvéről ki lehessen mutatni, hogy a legközelebb áll „Isten nyelvéhez”, azaz a héber nyelvhez. A székely írással két dolgot is próbáltak bizonyítani. Az egyik a hun leszármazás, hiszen a hunok egykori írásának folytatását látták benne, másrészt ezzel nem összeütközésben, hanem ezt kiegészítő módon a héber nyelvrokonság bizonyítékának is remélték. Mind a két teória meggyengült a 19. századra. Egyrészt Anonymus munkájának előkerülése után egy időre a hunoktól inkább Árpád felé fordult az érdeklődés, a 19. századra pedig történelemtudomány is eljutott oda, hogy a hun leszármazás tanát már nem nagyon lehetett fenntartani.
Az összehasonlító történeti nyelvészet a 19. századra odáig fejlődött, hogy a „héber vonal” – ami Európában már korábban eltűnt – Magyarországon is elenyészett. Nem lehetett tovább komolyan venni. A kiegyezés előtt néhány évvel, 1864-ben Orbán Balázs leírása alapján közölt egy igazi, létező templomfeliratot – az énlaki templomét – Szabó Károly. Ő aztán két évvel később nagyon fontos tanulmánysorozatban foglalta össze, amit addig tudni lehetett a székely írásról. Gyakorlatilag ekkortól élénkült újra az érdeklődés, de a nagy felfutást, ami a 20. század második-harmadik évtizedére esik, Sebestyén Gyula 1915-ben megjelent kötete alapozta meg a nyelvtörténészek és a turkológusok körében. Aztán az 1980-as évek második feléig elhalt a tudományos érdeklődés Magyarországon, és azt sem mondhatom, hogy azóta viszont tudósok tömege foglalkozna a témával.
Viszont a téma „valahogy” mégis előtérbe került, a rovásírás elnevezéssel együtt.
Vitathatatlan, hogy kialakult egy másfajta kultusz, de az nem a tudományon belül létezik. A nyolcvanas években indult, ebbe nyilván belejátszott például, hogy a két háború között cserkészek használták titkosírásként, s így az idősekben komoly, időnként másféle nosztalgiákkal karöltve járó szentimentális kötődés ébredhetett… Persze, ahogy arról nincs pontos képünk, hogy ők mit tudtak erről az írásról, úgy arról is csak halvány elképzelésünk van, hogy mit tanulnak a mai rovásírástáborokban. Ez az 1980-as években feltámadt érdeklődés a rendszerváltás után tovább erősödött. Amikor a dél-amerikai emigráció más munkái is hazakerültek, akkor nagyon sok laikus kezdett el foglakozni a székely írással. Egy részüknek a magyar örökség megőrzése volt a célja, sokan közülük Forrai Sándor köré csoportosultak; más részük politikai tőkét igyekezett és igyekszik kovácsolni belőle. Természetesen e két cél sokszor össze is kapcsolódik. A mostani használók és propagálók köre mindenesetre semmiképpen nem homogén, és nem is egyféle ábécét használnak. Bizonyos mai nyomtatványok, társasjátékok, kártyák, útjelző táblák, amelyek ma székely írással megjelennek, többféle ábécével készülhetnek. Az, hogy ki melyiket használja, sok ember számára egyfajta hitvallás is.
[…]
Az interjú a kötet megjelenése előtt készült, teljes terjedelmében elolvasható a folkMAGazin 2013/3 számában.
