Mind a görögség színe-java
Már az első tizenpár valamelyikénél halott lehetett,
aki átment rajta. Ez persze nem zavarta a többit. Részben
az elégtétel, részben a tízéves munka megérdemelt
gyümölcse. Leszakítani, ha már kicsit ütődött is, ha már
kicsit rothadt is. Belevájni a fogakat mélyen, még ha
már több is rajta a fognyom, mint az ép hús. Aranyalma.
Még az utolsó, a soktízezredik is épp olyan vonzónak
találta, amikor végzett, mint képzelődtek róla mindannyian
a gyötrelmes évek alatt. Ennyi járt nekik. Ennyi
mindenkinek járt. Kevés kárpótlás. Egyiknek sem volt
hosszú, mert nagyon rég nem voltak már nővel. Még így is
napokig tartott, amire a végére értek. Cafatokká dörzsölődött
húskupac volt csupán a végére. A testek közé smirgliként
dörzsölődő homok megtette hatását. Az a másik, az a
lovak után kötött se nézett így ki, pedig egészen a táborig
hurcolta, egészen a sátráig, majd hagyta napokig arccal
a földnek. Még a kutyáknak, madaraknak sem kellett.
Ő más helyzet. Még így, elhasználtan is van benne
valami szép, van benne valami vonzó. Lehetetlen haragudni
rá. Egy percre talán mindenki, mindenki, aki magáévá
tette, azt gondolhatta, mégis megérte. Lehet, hogy egy
szánalmasan rövid perc volt csupán, de ennyit igazán
megérdemeltek. Csak a fontosabb vezetők, a nagy
emberek nem álltak be a sorba. De sóvárogva ők is
oda-odanéztek a tömegre, még ha tettetett rosszallással
is. Hát ilyen Párisznak lenni. Hát ilyen Meneláosznak.
És még ki tudja, kiknek. Most már sok tízezernek.
Seregnek lenni. Tíz év óta nem érezték magukat ennyire
egynek, ennyire összetartozónak. Mindvégig egyedül
voltak, legtöbbjük név nélkül, legtöbbjük anélkül a
kis kárpótlás nélkül, ami a nagyobbaknak jutott, hogy
legalább a nevét, hogy legalább a nevét megjegyzi az
utókor, és még több ezer év múlva is csak a szépre gondol,
csak a dicsőre, csak a hősire. Az első párnál még le kellett
fogni. Egy-egy ült a kezére, jólábvértes akháj hős, a
fejére egy sem, hadd lássa a soros azt a felejthetetlen
arcot. Ilyen még a vezéreknek se jut majd, az osztozkodásnál.
Hogy Meneláosz visszavitte Spártába? Ugyan már.
Ki lenne olyan ostoba, hogy elhiggye ezt? Ez után a
tíz év után? Még leköpni se volt gusztusa, amikor
kirángatták a hálóterméből. Frissen, illatosan, vágytól
csöpögősen, ruganyos bőrrel, feszes combokkal. A
közben eltelt idő se igen látszott rajta, talán csak a
kéz- és lábfején. Ennyi kellett rá. Még jól is állt neki.
Aztán persze gyorsan sokasodtak a ráncok, a szarkalábak,
szinte a szemük láttára őszült meg. Közös erővel
vették el tőle a tíz évet, amellyel megrabolta őket.
Ennyi mindnek járt. Az otthonhagyott feleségekért,
gyerekekért. És a társadalmi igazságtalanságért, amiért
ilyen nőt csak királyok hághatnak meg, de ezrek döglenek
meg érte. Most az ő ideje jött el. Az alma a tömegek
lába elé gurult, a tömegbe dobták. Ilyen hát összgörög
seregnek lenni.
Odüsszeia
Az ismeretlen partokra érve küklopszokat,
laisztrügonokat akart találni, de legfőképpen
egy friss Kalüpszót vagy Kirkét, lótusztól
duzzadó partokat akart találni, aratatlan
gyönyörök öbleibe siklatni hajóját, vagy
legalább tátott phaiák szájaknak hiányukban
mindezekről hosszasan mesélni. A szigeten
azonban csak bűz várta és rongyok. A
jól ismert rothadás szaga. Felsóhajtott.
Mindig az untig ismert, sosem tud letérni
a százszor-járt tengeri útról, sosem Szkülla
és Kharübdisz között, a szirének énekét
esélye sincs, hogy valaha meghallja. Mindig
csak a már ismert, bebiflázott és kikérdezett,
szájbarágott régit találja, mindig csak a
bűzös és kopár valóságot. Pár döglött
sirály, a homokban hajókról kisodort
szemét. Meg a jajgatás pár dombbal odébb.
Hogy unja már! Belerúgni egy teknőspáncélba,
köpni egyet, de még a káromkodás is
penészízű, elhasznált, semmitmondó. A
szigeten beljebb (mert valamerre mégis
menni kell), se sokkal jobb semmi. Talán
a kis árnyék. Itt még a fák is korcsok.
Itt? Mindig itt. Mindig bárhol. Az
óbégatás sose szűnne meg, adnák bár
az istenek! Süketek lehetnek, ha őket nem
zavarja. Vagy egyszerűen élvezik. Mit
lehet itt élvezni? Élvezi talán ez is a hangját,
hogy nem unja, hogy nem hagyja abba.
Lassan, csöndesen becserkészni. Addig is
történik valami. Felrázni a száradt
ösztönöket. Óvatosan a gallyakra lépni.
Izzadt keselyűujjak a markolaton, izzadt
kelepcetenyér. Vadászat. Egyre közelebb.
Pár satnya cserje már csak. A hang
végre elhalt. Megunta végre. Csak
csöndesebben. Jó kis meglepetés lesz.
Ráijeszteni, semmi több. Pár lépés, már
látszik a szánalmas kunyhó. A
nyíl épphogy a füle mellett húz el,
és csapódik a fába. Mindig ugyanaz.
Mindig csak a szokásos. Egyre éberebb.
Máskor körültekintőbben eljárni. A
kurva jajgatás csak folytatódik. Vissza
a hajóra, hosszú még a háború.
