+ Szerdai Szalon

Pertics Gergő versei: Odüsszeia, Enkidu és…

Belevájni a fogakat mélyen, még ha / már több is rajta a fognyom, mint az ép hús. Aranyalma.

Mind a görögség színe-java

Már az első tizenpár valamelyikénél halott lehetett,

aki átment rajta. Ez persze nem zavarta a többit. Részben

az elégtétel, részben a tízéves munka megérdemelt

gyümölcse. Leszakítani, ha már kicsit ütődött is, ha már

kicsit rothadt is. Belevájni a fogakat mélyen, még ha

már több is rajta a fognyom, mint az ép hús. Aranyalma.

Még az utolsó, a soktízezredik is épp olyan vonzónak

találta, amikor végzett, mint képzelődtek róla mindannyian

a gyötrelmes évek alatt. Ennyi járt nekik. Ennyi

mindenkinek járt. Kevés kárpótlás. Egyiknek sem volt

hosszú, mert nagyon rég nem voltak már nővel. Még így is

napokig tartott, amire a végére értek. Cafatokká dörzsölődött

húskupac volt csupán a végére. A testek közé smirgliként

dörzsölődő homok megtette hatását. Az a másik, az a

lovak után kötött se nézett így ki, pedig egészen a táborig

hurcolta, egészen a sátráig, majd hagyta napokig arccal

a földnek. Még a kutyáknak, madaraknak sem kellett.

Ő más helyzet. Még így, elhasználtan is van benne

valami szép, van benne valami vonzó. Lehetetlen haragudni

rá. Egy percre talán mindenki, mindenki, aki magáévá

tette, azt gondolhatta, mégis megérte. Lehet, hogy egy

szánalmasan rövid perc volt csupán, de ennyit igazán

megérdemeltek. Csak a fontosabb vezetők, a nagy

emberek nem álltak be a sorba. De sóvárogva ők is

oda-odanéztek a tömegre, még ha tettetett rosszallással

is. Hát ilyen Párisznak lenni. Hát ilyen Meneláosznak.

És még ki tudja, kiknek. Most már sok tízezernek.

Seregnek lenni. Tíz év óta nem érezték magukat ennyire

egynek, ennyire összetartozónak. Mindvégig egyedül

voltak, legtöbbjük név nélkül, legtöbbjük anélkül a

kis kárpótlás nélkül, ami a nagyobbaknak jutott, hogy

legalább a nevét, hogy legalább a nevét megjegyzi az

utókor, és még több ezer év múlva is csak a szépre gondol,

csak a dicsőre, csak a hősire. Az első párnál még le kellett

fogni. Egy-egy ült a kezére, jólábvértes akháj hős, a

fejére egy sem, hadd lássa a soros azt a felejthetetlen

arcot. Ilyen még a vezéreknek se jut majd, az osztozkodásnál.

Hogy Meneláosz visszavitte Spártába? Ugyan már.

Ki lenne olyan ostoba, hogy elhiggye ezt? Ez után a

tíz év után? Még leköpni se volt gusztusa, amikor

kirángatták a hálóterméből. Frissen, illatosan, vágytól

csöpögősen, ruganyos bőrrel, feszes combokkal. A

közben eltelt idő se igen látszott rajta, talán csak a

kéz- és lábfején. Ennyi kellett rá. Még jól is állt neki.

Aztán persze gyorsan sokasodtak a ráncok, a szarkalábak,

szinte a szemük láttára őszült meg. Közös erővel

vették el tőle a tíz évet, amellyel megrabolta őket.

Ennyi mindnek járt. Az otthonhagyott feleségekért,

gyerekekért. És a társadalmi igazságtalanságért, amiért

ilyen nőt csak királyok hághatnak meg, de ezrek döglenek

meg érte. Most az ő ideje jött el. Az alma a tömegek

lába elé gurult, a tömegbe dobták. Ilyen hát összgörög

seregnek lenni.

Odüsszeia

Az ismeretlen partokra érve küklopszokat,

laisztrügonokat akart találni, de legfőképpen

egy friss Kalüpszót vagy Kirkét, lótusztól

duzzadó partokat akart találni, aratatlan

gyönyörök öbleibe siklatni hajóját, vagy

legalább tátott phaiák szájaknak hiányukban

mindezekről hosszasan mesélni. A szigeten

azonban csak bűz várta és rongyok. A

jól ismert rothadás szaga. Felsóhajtott.

Mindig az untig ismert, sosem tud letérni

a százszor-járt tengeri útról, sosem Szkülla

és Kharübdisz között, a szirének énekét

esélye sincs, hogy valaha meghallja. Mindig

csak a már ismert, bebiflázott és kikérdezett,

szájbarágott régit találja, mindig csak a

bűzös és kopár valóságot. Pár döglött

sirály, a homokban hajókról kisodort

szemét. Meg a jajgatás pár dombbal odébb.

Hogy unja már! Belerúgni egy teknőspáncélba,

köpni egyet, de még a káromkodás is

penészízű, elhasznált, semmitmondó. A

szigeten beljebb (mert valamerre mégis

menni kell), se sokkal jobb semmi. Talán

a kis árnyék. Itt még a fák is korcsok.

Itt? Mindig itt. Mindig bárhol. Az

óbégatás sose szűnne meg, adnák bár

az istenek! Süketek lehetnek, ha őket nem

zavarja. Vagy egyszerűen élvezik. Mit

lehet itt élvezni? Élvezi talán ez is a hangját,

hogy nem unja, hogy nem hagyja abba.

Lassan, csöndesen becserkészni. Addig is

történik valami. Felrázni a száradt

ösztönöket. Óvatosan a gallyakra lépni.

Izzadt keselyűujjak a markolaton, izzadt

kelepcetenyér. Vadászat. Egyre közelebb.

Pár satnya cserje már csak. A hang

végre elhalt. Megunta végre. Csak

csöndesebben. Jó kis meglepetés lesz.

Ráijeszteni, semmi több. Pár lépés, már

látszik a szánalmas kunyhó. A

nyíl épphogy a füle mellett húz el,

és csapódik a fába. Mindig ugyanaz.

Mindig csak a szokásos. Egyre éberebb.

Máskor körültekintőbben eljárni. A

kurva jajgatás csak folytatódik. Vissza

a hajóra, hosszú még a háború.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top