Enkidu
Első nap összetörte a csapdákat, másodnap is.
Harmadnap bevárta a vadászt.
Levetkőztetve, csordájából kiborotválva
feküdt a parton, a bővizű patak partján.
A szarvasok meglátták, elfutottak.
Az őzek meglátták, elszaladtak.
Föltápászkodott, megtapogatta
hat nap, hét éjjel szerelemben fürösztött
arcát, tagjait, testét, izmosabbat a medvéknél,
kecsesebbet az őzeknél, amelyek nem ismerték
többé. A vízbe nézett, de nem ő
nézett a vízbe, az arcát látta, de nem az
ő arcát. Kilúgozva, lecsupaszítva állt,
meztelensége megragadta, kifacsarta,
szorította egy érzés belülről, szétfeszülni
érezte magában a semmit. Irányt kellett adnia
erejének. Ruhának levelek szélcsupasz testét
eltakarni, a folyót medrébe rázta, folyását
a város felé vetve. Most ő lesz a vadász,
karjai a hurkok, ölelése a csapda, és az
álom: testvéreiből vadak lettek, helyettük
a vadat harcolja testvérévé, teremtése
körülményeinek dacára. Az álom nem övé,
a döntés nem övé. Cédrusfák módjára
sodródni az árral. Valamit mélyen
elrontottak. Sár és nyál, eddig minden
rendben, minden tökéletes a külsőségek
szintjén. Csak egy szolgalelkű vadember,
hirtelen fellángoló ambíciókkal. Csak egy
elveszett gyerek, csordába vágyó, szökellni
az erdei sereggel, sereg nélkül seregek
urává lenni, győzelemre kevésként.
Testőrnek épp megfelelő lesz. Amit elkezdett
a papnő, annak a hónapokig tartó lakomák
és a kéjes, éjszakává váló nappalok
betakarítják a termését. Az agyagban
úgyis elvesznek az apró részletek,
az indítékok. A barátság erős vonás,
elfedi a kudarc tényét: nem minden terv
válik be, nem minden hajszálpontosan.
A városba, a bika már nyugodtan áll.
