Életünk eseményei úgy peregnek le, mint homokórában a szemek. De vajon mi történi akkor, ha egy hirtelen mozdulattal a feje tetejére állítjuk azt a homokórát? (Illényi Mária kritikája)
Tony Webster tökéletesen átlagos életet él, olyat, mint bármelyikünk. Nevezhetjük gyávának, de mondhatnánk azt is: érzéke van az életben maradáshoz. Éli a fiatalok mindennapjait, ám történik valami, ami miatt visszájára fordul minden, és „fittyet hány a természet törvényeinek.” Látszólag ugyan olyan pillanata ez az életének, mint az összes többi; s bár elindulnak a „hullámverések”, a felszínen észrevétlenül telnek a napok, az évek. Egészen addig, míg egy levél nem érkezik, melyben értesítik, volt szerelme édesanyja, fiatalkori barátja, Adriann Finn naplóját végrendeletében rá hagyta. Vajon hogyan került a napló ahhoz a nőhöz, akivel életében csak egyszer találkozott? Mit tartalmazhat az egykor rajongva szeretett barát naplója? Tony elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk felkavarja a rég elfeledett érzéseit, és új megvilágításba helyezi a múltat; felvetődik a kérdés: mi történik akkor, amikor éveken át élsz ugyanazokkal a tényekkel és érzésekkel, de történik valami, ami miatt megváltoznak az akkori eseményekhez és emberekhez fűződő érzéseink? Mert az emberi elme csodákra képes. Az emlékezés misztérium. Felold, újrateremt. Kitölti a hiány tátongó réseit. Ahogy dagálykor a tenger megtölti a vízcseppekre szomjazó poros partot, úgy tolulnak fel Tony elméjében a múlt eseményei, és mossák el a múltról alkotott régi emlékeit. Újraéli a kamaszkori éveit, barátsága kialakulását Adriennel, első szerelmének történetét, és menet közben ráébred, Ő azért maradt életben, hogy elmondhassa egy „győztes”, Adriann Finn, a fiatalkori barát, történetét. Mert a történelem nem a győztesek hazugsága, sokkal inkább a túlélők emlékei. S ha ezek az emlékek új megvilágításba kerülnek, rá tudunk nézni egy másik nézőpontból is, elkövetkezhet az a pillanat, amikor a felszínre kerül, a maga természetességével láthatóvá válik, életének azon eseménye, amikor „pont ott, ahol én álltam, pont arra a pár percre, a természet visszájára fordult, és vele együtt az idő is. (…) Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”
Vajon lehetséges ez? Meddig terjed a személyes felelősségünk egy kapcsolat vagy élet alakulásában? Ha egy barátság, szerelem „eltörik”, ki a felelős a törésért? Létezik-e halmozódás? A közvetlen szomszédos „két kapcsolat vagy az egész lánc” a felelős? Milyen messzire terjedhet a felelősség? „Vajon a logika alkalmazása az emberi viszonyokra önmagában és önmagából adódóan kudarcra van ítélve? Mi történik az érvek láncolatával, ha a kapcsolatokat különböző anyagú és törékenységű fémekből készítették?”
Barnes regénye ezekre a kérdésekre ad egyfajta választ. Érdemes elgondolkodnunk, vajon csak egy válasz lehetséges?
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
