Konferanszié: melyben a szerző gyógyászati segédeszközként használja a vizet, amely víz fordítva nem működik: vagyis nem láttam még olyan vizet, amelyik meggyógyult volna az embertől. Béresi Csilla írása a májusi Test a lelke mindennek című Librarius-esten hangzott el az RS 9 Színházban.
Úszni megyek. Receptre írták fel, fáj a hátam. Foglalkozási ártalom, órákat ülök a gép mellett napra nap.
Talán a termálfürdő is elég lenne, de én egy órát úszom utána. Egészen ideszoktam. Télen, esőben, szélben necces ugyan egy kicsit a szabadban, de hát ott vannak a hófödte fák, utóbb még áprilisban is. Hidegben a gőz eltakarja a testeket, vastag párában lebegünk, ez véd minket. Máskor is csak a fejek látszanak, szürreális látvány, Fellini Satyriconja jut róla sokszor eszembe. A központi, ernyős szerkezet keresztjében két öreg sakkozik, mindig ott vannak, odatartoznak ehhez a sarokhoz. Arrébb meg egy házaspár úszott együtt a minap, egy ütemre, akár a kacsák.
Rossz időben bent maradok a vízbe merülő lépcsőn, a műanyag csapóajtó előtt. Nézem az előttem elvonulókat. Kész pszichológiai kísérlet. Tízből hányan csukják be az ajtót, hánynak jut eszébe, hogy a bent gunnyasztóra ne jöjjön rá a kinti hideg? Nos, lesújtó az arány. Mivel nem maradok sokáig, ez korántsem reprezentatív minta.
Most, hogy kitört a tavasz, kicsit átrendeződött a nyitott termál-részleg. Húsz fokok vannak, megtelik a medence napozókkal. Eldőlnek a nappal szemben, lehunyt szemmel, ugyanabban a szögben – mint egy fordított napraforgótábla. A sakkozó öregek eltűntek, nagy a strand, talán valahol máshol vertek tábort.
Elheverek a kereszt egyik szárán, mintegy a súlytalanság állapotában. Mellettem két férfi beszélget. Nem hallom minden szavukat, csak egy-egy szócsokrot.
A szemétszállítás…
Kína is…
Azok a disznó németek, a zsidócigány gazemberek…
Huszonöt éve még…
Én öt forinttal szabadultam…
Én öt hússzal…
Azt hiszi, tud sakkozni, pedig egy fenét…
Hol van a haverod, ma nem látom…
Temetésen, meghalt a bátyja, hatvanéves volt… itt dolgozik, üdítős…
Naponta kint vagy?
Általában. Szerdán nem, akkor nagyon sokan vannak. Egy százassal olcsóbb a jegy, mégis…
Ezzel szúrják ki a szemünket… rohadt gazemberek… szar egy ország ez…
Fülelek tovább, behunyt szemmel.
Férfihang: Elmondja azt a viccet?
Női hang: Milyen viccet?
Kinyitom a szemem. Lábamon, ahogy mozdul, buborékok gyöngysora. Lesöpröm egyetlen mozdulattal.
Lejárt a húsz percem, továbbra is űrhajós mozdulatokkal, hogy ne kelljen a még mindig hűvös levegőben felállnom, kilépegetek. Irány a huszonötös medence.
A pszichológiai-szociológiai törvények itt is nagyon egyszerűek. Pillanatok alatt kialakulnak az erőviszonyok. Győz az erősebb, nincs kecmec. Ezek az íratlan szabályok akkor érvényesülnek igazán, amikor túl sokan leszünk. Igyekszem ugyan déltájra ideérni, amikor van egy nyugodtabb félóra, de nem mindig sikerül. Jó időben vagy kiszámíthatatlan okokból néha annyian vannak a vízben, mint egy hajókatasztrófa után. A medence szélességében két részből áll: van egy sávokkal nem tagolt fele, a másik négy sávra oszlik. Az utóbbiba eleve azok kerülnek, akik gyorsúszással, hátúszással körbefröcskölik a környezetüket. Meg aki gyorsabb. A lassúbb mellúszók, akik nem sok vizet zavarnak, legszélre szorulnak. Ide szoktam pályázni magam is. Gond akkor van, ha nem két gyenge, lassú, gyatra úszó kerül egymás mellé, hanem hely híján egy felsőbb osztályba tartozó is. Elkezdődik a kiszorítósdi.
Újabb változást hoz a fürdő életében, hogy április közepén váratlanul lebontják a huszonötös sátrat. Arra tippelek, hogy rossz üzlet, kevesebben jönnek majd, de nem. Akár még napozni is tömegével érkeznek, akármilyen drága is a jegy.
Ma jár le a bérletem, ajándéknak kapom ezt a mai napsütést, a szabadtéri kismedencében is alig vannak néhányan. Árnyékosabb, a másik az igazi csatatér. Itt szinte egyedül úszhatom, fenékig kiélvezem a helyzetet. A Dagály medencéiben valahogy csaknem túlcsordul a víz, és ez a bőség érzetét kelti. A környező fákról barnás, sárgás képleteket sodort ide a szél. Virág és termés nem lehet, találgatok, hisz épp csak elkezdődött ez az egész banzáj. Talán a szétpattanó rügyek héja, amely cserebogarak kitinpáncéljához hasonlít; mások hernyóhoz. Apró horgonyok is úsznak a vízen sebesen.
Utolsó tánc? – biccent a pénztáros a kijelentkezésnél, miután a proxiórám bedobva átjutok a kapun. – Nem baj, majd jön szeptemberben – bólint.
Jövök is, ideszoktam.
