Bernáth Dániel varázslónak készült, és végül az is lett belőle – ha nem is a szó szoros értelemben. A fiatal művész a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán diplomázott 2014-ben, mestere Bukta Imre volt. Legújabb, az UVG art gallery-ben nyílt Kötelezően választható című kiállítása kapcsán beszélgettünk vele. Interjú.
– Mindig tudta, hogy festő akar lenni?
– Nem, kisgyerekként varázsló akartam lenni, de hamar kiderült, hogy ez nem fog menni. Szüleim szerint „jól rajzoltam” és emiatt folyamatosan járattak is különböző rajzszakkörökbe és kreatív foglalkozásokra, ahol bátran kiélhettem magam. A gimnázium alatt már körvonalazódott valami, de ez a kérdés így konkrétan sosem fogalmazódott meg bennem, inkább csak sodródtam a eseményekkel és a képzőn kötöttem ki.
– Ha úgy vesszük valóban varázsló lett, pálcája pedig az ecset, amellyel világokat tud teremteni. Hogy érzi, az MKE elvégzése alatt művésszé vált vagy ez még nem egy lezárult folyamat?
Az egyetemi évek alatt persze sok minden kiderül a művésszé válással kapcsolatban, de szerintem ez egyfelől egy véget nem érő folyamat, másfelől talán az egyetemi légkör biztonságos közege kicsit mintha gátolná is ezt. Úgy értem, ebben a kérdésben fontos szerepet kap az önmagunkra utaltság. Az, hogy a megszokott közeg, a társaság nélkül is belekezdesz egy új dologba, nincs melletted külső szem, aki véleményezné a munkád és, hogy a saját döntéseidet kell meghozni, nem hiszem, hogy elhanyagolható tényezők.
– Bukta Imre volt a mestere. Mekkora hatást gyakorolt önre Bukta?
– A legnagyobb tisztelettel tekintek rá, mint emberre és mint mesterre is. Nagyon sok mindent köszönhetek neki. Érdekes meglátásai és építő kritikái voltak, emellett emberileg is figyelmes és segítőkész volt mindig.
– Az egyetem befejezése óta nemrég nyílt meg az első önálló kiállítása a budapesti UVG art galleryben, Kötelezően választható címmel. Elmesélné, miért ezt a címet adta a kiállításnak?
– Szerettem volna valahogy emléket állítani az ott eltöltött éveknek. Mindig is tetszett ez a szóösszetétel, egy kellemes ellentmondás, egy kis humor faktorral. Számomra kellően kifejezi a kiállított anyag motivációját és irányultságát.
A vizualitással és a kép alkotással kapcsolatos alapvető kérdéseimet szerettem volna magamban tisztázni. Noha a tematikát, a technikát és a médiumot tekintve rengeteg választási lehetőségem volt, a kérdéskör körbejárását, feladatszerűségét kötelező jelleggel éltem meg.
– Mi foglalkoztatta leginkább a legfrissebb Aurora című sorozata megalkotásakor? Ez egy folyamatban lévő projekt vagy már lezárult?
– A kiállított anyag ívét próbáltam úgy megkomponálni, hogy felfejthető legyen, így az egyik munkából következett a másik. A festmények az „organikus” keretek utóéletévé váltak. Olyan eszközökkel, technikákkal akartam létrehozni a képciklust, amelyek lehetővé teszik, hogy elkerüljem a képpel való közvetlen érintkezést. Mintha az csak valami érinthetetlen tárgy lenne: egy ikon.
A kép beazonosítás és percepció problematikája foglalkoztatott. Lépésről lépésre egyre kevesebb információval láttam el a munkákat, míg végül már tényleg csak a festmény teste, sziluettje maradt meg és ez képezte az újabb témát. Ez a hatás egy egyszerű színreflexen alapszik, szinte bárhol találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Az a trükk, hogy nincs trükk. A célom az volt, hogy olyan művet hozzak létre, amely csak a fehér fény és a kontextus függvényében kel életre, megmozgatva ezzel magát a fehér fal intézményét is.
Hiszen ezeknek a műveknek az igazi természete csak akkor észlelhető, ha van olyan világos felület, amelyen a festmények hátoldalának színe visszatükröződhet. Ha ugyanis nem találkozik ilyennel, akkor nem jön létre a kép. Felesleges lett volna még egy olyan festményt készíteni, ahol az emberek az én és a művem viszonyát vizsgálják. Úgy gondolom, sokkal érdekesebb, ha a egy mű és egy kontextus kölcsönhatását figyelik meg, mert ezáltal ők is a kép részesévé válnak.
– A Librariuson és több portálon is jelentek már meg cikkek arról, hogy ma különösen nehéz egy fiatal művésznek boldogulnia és csak az alkotásból megélnie. Sajnos számtalan példa mutatja, hogy nemcsak a fiataloknak, hiszen az utóbbi időben több, az idősebb generációhoz tartozó, neves képzőművész, zenész is a Facebookon keresztül kért segítséget az emberektől, hogy ki tudják fizetni a számláikat vagy legyen mit enniük. Ön hogy tapasztalja, hogyan élhet ma meg egy fiatal csak a művészetéből?
– Tényleg nem egyszerű feladat. Nem tudom, mit és hogyan kell jól csinálni ehhez, én azt hiszem minden tőlem telhetőt megteszek, de ha ez is kevés lesz, még mindig ott a Meki.
– Vagy Meki helyett inkább külföld? Hátha ott több szerencsével járna.
– Gondoltam már arra is, hogy külföldre költözöm, de valahogy sosem lett ebből semmi. Úgy érzem, nekem még itt van dolgom. Jelenleg el sem tudom képzelni magam máshol, szóval belátható időn belül biztosan nem megyek sehova. Csak vidékre.
– Milyen sorozaton dolgozik most, ha erről akar vagy tud már beszélni? Mik a jövőbeni tervei?
– Mindenképpen szeretném folytatni a képiséggel és absztrakcióval kapcsolatos fejtegetéseimet, persze több médiumban és témában is. Az előző képciklusok távolságtartó attitűdjét szeretném feloldani, és egy közvetlenebb vizuális nyelven megfogalmazni ezeket a problémákat. Hiányzik már a festéktocsogás.