Krisztik Csaba: Kőkemény feladat a saját gyermeked előtt összegezni az életed

forte1

Sipos a rendszerbe vetett hitének áldozata, aki egész életében elfogadta a sorsát, nem lázadt ellene, csak csöndben belerokkant – meséli Krisztik Csaba, aki A te országod című Forte-előadásban a bicegő munkásőrt alakítja.

A teljes Tar Sándor életműből és saját írásaiból válogatott a debreceni író barátja, Keresztury Tibor, aki olyan, egymáshoz kapcsolódó novellákat választott alapanyagul, mint a Vízipók, a Csóka, a Lassú teher, illetve A te országod, amely annyira fontos szöveg, hogy ez lett Horváth Csaba előadásának a címe is. A te országod, a Forte Társulat előadása április 18-án és 19-én este látható ismét a Trafóban.

– Milyen emlékeid vannak Debrecennel kapcsolatban?

– 2006-ban szerződtem a debreceni Csokonai Színházhoz, ez volt az első színházi periódus az életemben a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után. Úgy érzem, nagyon közel áll a lelkemhez Debrecen, az egész térség, hiszen Bihar megyében, Margitta városában születtem. Hol ide, hol oda tartoztunk. Édesapám Magyarországon látta meg a napvilágot 1942-ben, aztán két évre rá visszacsatolták a térséget Romániához. Csupán 30 kilométerre fekszik a magyar határtól, mindösszesen 70-80 kilométer a távolsága Debrecenhez, így amikor ott éltem, rendszeresen jártak át a kisvárosunkból a színházba, több mint százan bérlettel rendelkeztek.

A Csokonai Színház művésze, az azóta elhunyt Kóti Árpi bácsi mondta, hogy nagyon meghatározza Debrecent, lakóinak hozzáállását, viselkedését, hogy nincs folyója. Az emberek zárkózottsága és belső feszültsége magyarázható ezzel a ténnyel. Attól függetlenül, hogy  nagyváros, mégis olyan, mintha mindenki ismerné egymást.

Az egyetemi osztálytársaim közül többen is a cívisvárosban születtek, és nem tudatosan hozzájuk álltam mindig a legközelebb: Földeáki Nórával és Kádas Józseffel a mai napig együtt dolgozunk a Forte Társulatnál.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Fotó: Kővágó Nagy Imre

– És ha lehet ezt mondani, Debrecennek köszönheted a Horváth Csabával való kapcsolatodat, majd a Fortét is.

– A Csokonai Színház tánctagozat vezetője volt akkoriban Csaba, és A tavasz ébredése című rendezésében dolgoztunk először együtt. Már akkor lehetett érezni, hogy ez valami új korszak kezdete lesz. 2008-ban hoztuk létre a Fortét.

Itt találtam meg azt az inspiráló közeget, és sajátítottam el azokat a művészi kifejezési formákat és színészi eszközöket, amelyekben a mai napig működöm.

A kérlelhetetlen, ellentmondást nem tűrő szakmaiság és lendület, amivel Csaba belekezd egy munkába nagyon megfogott, bár tudtam, hogy nagyon sokat kell még tanulnom ahhoz, hogy ennek a különös formai követelménynek az apró rezdüléseit is megtapasztaljam és bátran használjam.

Tudatosítani kell magamban, hogy a színpadon az egész test működik tetőtöl-talpig, minden egyes mozdulatnak jelentősége van, így a lehető leghitelesebben szolgálja az adott előadást. Természetesen amikor absztrakt módon próbálunk kifejezni egy jelenetet, akkor felnagyítódik a mozdulat, és akár tánc is lehet belőle.

– A tíz éve elhunyt Tar Sándor hősei a rendszerváltás vesztesei: megalázott, a társadalom peremére szorított kisemberek, gyári melósok, akiknek sohasem osztanak lapot.

– A szüleim jól ismerték ezt a közeget, bár mérnökök voltak, kijártak terepre, például a satuöntödébe, ahol kétkezi munkások dolgoztak. Volt, hogy az utcán összefutottunk hasonló figurákkal, mint Sipos.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Fotó: Kővágó Nagy Imre

– Milyen figura Sipos?

– Becsületes embernek hiszi magát, aki lelkiismeretesen végezte a munkáját, úgy, ahogy azt föntről elvárták. A rendszerbe vetett hitének áldozata, aki egész életében elfogadta a sorsát, nem lázadt ellene, csak csöndben belerokkant, és amikor a megszokott, 24 évig tartó rutin egyik napról a másikra a rendszerváltás okán megszűnik, teljes a tanácstalanság, és a lejtőn egyenes út vezet az alkoholizmusba, a nincstelenségbe, a család széteséséhez.

– Volt már hasonló helyzet, változás az életedben?

– Négy éve jöttem vissza Londonból. Kérdéses volt a jövőm, nem tudtuk pontosan, hogy mi lesz a sorsunk a következő évadban, nem éreztem felszabadultságot, szünetre volt szükségem. A várakozás időszakát szerettem volna hasznosan eltölteni, nyelvtanulással, pénzkereséssel, tapasztalással. Egy kávézóban dolgoztunk a kedvesemmel. Úgy érzem, jót tett nekem a Londonban eltöltött egy év, hiszen a végén egy őrületes vágy alakult ki bennem, hogy ismét színpadra mehessek. Hasonló érzések voltak bennem, mint a pályám elején.

– Felgyorsultak az események, várt rád a Peer Gynt, sőt, a rá következő évben Junior Prima díjas lettél. De visszatérve a mostani előadáshoz: nyolc hónapos a gyermeked, aki már megszületett, amikor A te országodat próbáltátok Csabáékkal. Az apaság megjelenik a darabban is. Ezt miként éled meg?

– Siposnak el kell mindent mondania a gyermekének, ráadásul visszamenőleg be kell vallania neki, hogy mi mindent tett, mit nem tett meg, és ez iszonyú nehéz.

Kőkemény feladat a saját gyermeke előtt összegezni eddigi életét. A rendszer korlátai feltörnek és kegyetlen őszinteséggel fakadnak ki belőle, tudván, mi minden lehetett volna belőle, ha nem így alakul. Ennek a tragédiáját teljesen átérzem, és bizonyos jeleneteket a szüleimnek szentelek.

– Egyébként április 18-án ők is megnézik a darabot.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!