Budapest a végnapjaira készül

Kőrösi Zoltán utolsó regényében az árván maradt kisgyerek egy kétes hírű szállodában próbálja túlélni a végnapjaira készülő Budapestet.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő. Jelenkor, 2016.

Az ítéletidő Kőrösi Zoltán utolsó befejezett regénye, amit halála előtt nem sokkal adott le a kiadójának. Az ítéletidő az eredeti terveknek megfelelően március végén jelenik meg, és nem kevés önfegyelem kell ahhoz olvasás közben, hogy ne Kőrösi búcsúüzeneteként olvassuk ezt a szöveget. Talán nem is lehet egészen kizárni ezt olvasás alatt, különösen úgy, hogy Az ítéletidő szövegében végig ott lappang valami alattomosan vészjósló.

Persze ez a regény központi témájából is adódik, ugyanis Az ítéletidő a végóráihoz érkező Budapestről szól. A Ferencvároshoz ezer szálon kötődő Kőrösi a Mester utca környékére helyezi a cselekményt, ahol hirtelen egy gyanúsan tátongó tölcsér, valamint beszédre nem bírható szárnyas angyalok jelennek meg és egyre gyanúsabb lesz mindenki számára, hogy ez a közelgő világvége előszele. Ez így talán vadul hangozhat, de a tudományos-fantasztikus kiindulópont egyáltalán nem távolít el minket a mai Budapesttől.

Ha egy városra leszáll az este, főleg, ha korán leszáll, másként viselkednek benne a hangok, mint napközben. Így van ez még a rendes városoknál a rendes történetekben is, hát mennyire másként viselkednek a hangok egy világvégi Budapest történetében, ahol olyan korán szállt le az este, hogy eltűntek az alkonyati órák, az imént még délután volt, most pedig már összenőttek a falak tövéből kibújt árnyékok.

Ez a Budapest nem ismeretlen számunkra: olcsó giroszosok és gyanús módon működő mobilüzletek jelentik a díszletet. Budapest lakói pedig rosszul öltözött, megfáradt emberek, akik vég nélkül nyomogatják a telefonjukat. Az ítéletidő mégsem egy vádirat az itt élők ellen,  ahhoz túlságosan sok szeretet lapul  meg ebben a szövegben.

Az ítéletidőben sokszor szóba kerül a létezéssel való megbirkózás és annak lehetetlensége („az ember tényleg nem arra van teremtve, hogy elfogulatlanul szemlélje önmagát, nem arra van kitalálva, hogy felülről nézze a saját létezését”). A főszereplők azért nem a klasszikus értelemben vett tépelődő figurák: az árván maradt koravén kisfiú, Borisz; a gyámságot vállaló Robi bácsi és alkalmi társaságuk ösztönszerűek teszik a dolgukat. Akár a süllyedő Titanic rendületlenül játszó zenészei, olyanok ők is: nem igazán zavarja őket az, hogy a világvége minden bizonnyal hamarosan bekövetkezik, inkább a maradék jövőnek próbálnak megágyazni, ahogy csak lehet.

A történet tulajdonképpen egy udvariassági formula, amivel az író az olvasóhoz fordul, azzal kopogtat be, hogy elmondhassa mindazt, amiért a történetekbe sűrített világ őt érdekli vagy éppen bántja

– nyilatkozta Kőrösi Zoltán 2014-ben. Ha így nézzük, több dolog is azonnal eszünkbe jut a regény olvasása után, mint visszatérő problémák. A technológia és annak elidegenítő hatása többször is előkerül, de szó van a magyarságtudatról és a környező népekkel való viszonyunkról is. Lehet, hogy másnak nem ezt jelenti a szöveg, de a görbe tükörben szinte folyamatosan érezhető a szeretet is, ami azért valahogy azt sugallja, hogy hiába nem jó itt nekünk időnként, azért mégis egy élhető ország ez – és leginkább azért, mert itt vagyunk egymásnak. Kevesen, de itt.

Végtelenül szomorú az, hogy egy ilyen minden ízében aktuális és friss regény szerzőjéről már csak múlt időben beszélhetünk. Az ítéletidő méltó és erős lezárása Kőrösi Zoltán életművének, ami felett nem szabad idén elsiklani.

Megosztás: