+ Interjú

Kőrösi Zoltán: A történet tulajdonképpen egy udvariassági formula

kőrösi zoltán, szívlekvár

…azt gondolom, hogy erről, a közép-európai életről maradandóan Örkény, Hrabal, Kafka beszélnek, nem a nemzetmentő indulatok és a hazafiasan betérdeplő giccsek. Állítólag régebben híres volt a pesti humor. Ha ez igaz is, valahol elvesztettük a poggyászból.

Keresés a weben

Idén jelent meg a Libri gondozásában Kőrösi Zoltán tizenhatodik könyve, a Szívlekvár. Az országhatárokon átívelő regényben Magyarország és Kelet-Közép-Európa történelmének fontos eseményei elevenednek meg, és az évszázados családtörténet összes férfi főszereplőjét Magyar Sándornak hívják. Harmadik Magyar Sándor mesél unokájának, az ötödik Magyar Sándornak, aki a történeteket hallva nemcsak képletesen nő nagyra. Az íróval beszélgettünk a regényről, a történetekről, magáról az írásról, na meg egy kicsit a politikáról és a fociról is.

Nem teszem fel azt az általános és közhelyes kérdést, hogy a Szívlekvárban mennyi a fikció és mennyi a valóság. Valaki mondta egyszer, hogy a legszárazabb életrajz is fikció, és ennek analógiájára egy sci-fi- vagy egy fantasy-regénynek is sokkal több kapcsolódási pontja lehet a valósághoz, mint ahogy az elsőre látszik. Inkább azt kérdezném meg, hogy íróként több munkát jelent-e a saját vagy talált történetek jól látható alappillérei köré megfesteni a hátteret és az apró részleteket, és irodalmat csinálni a nyers sztoriból, vagy inkább bizonyos tények, adatok elfedése, eltitkolása és az elvonatkoztatás nehezebb-e?

Hál’istennek, hogy végre túl vagyunk ezen a kérdésen!

Szerintem nem is az olvasókat szokta érdekelni, hogy mi az ún. valóság és mi az ún. fikció, hanem az újságírókat, akiknek jobb híján nem jut más kérdés az eszükbe. Az olvasó, a jó olvasó túl van ezen: ő valójában alkotótárs, aki pontosan tudja, hogy amint ágyba bújt a könyvvel, egyetlen valóság létezik, az, amit ő ír a regényt olvasva. Mint ahogy éppen ezen a kárpát-medencei vidéken azt is tudhatjuk, hogy nem csak a jövőnket képzeljük el, de a múltunkat is folyamatosan újrateremtjük, s a legizgalmasabb történetek éppen az újraírások közti különbségekben bújnak meg. Különben is, mi a valóság? Az, amit a hétköznapjainkban olyan felületesen karistolunk? Hologram, amiben kicsi valóságok bújnak meg, s azokban még kisebb valóságok?

Szerintem az író feladata – ha történetekkel akar eljutni az olvasóhoz – körülbelül ott kezdődik, hogy a sok-sok gomolygó történetből miként tud leszűrni egy-egy olyan történetet, ami érzékletes és megragadó marad, miközben képes egyensúlyozni az egyediség és a típusosság határán. Vagyis hogy olyan mintákat kell találni, amit a saját létezésére tud felismerni és értelmezni az olvasó, s közben nyitott ajtókat, árnyékos területeket is hagy a számára, hogy ott folytassa az olvasott világot a saját történetével. A történet tulajdonképpen egy udvariassági formula, amivel az író az olvasóhoz fordul, azzal kopogtat be, hogy elmondhassa mindazt, amiért a történetekbe sűrített világ őt érdekli vagy éppen bántja. Azért azt megjegyezném, hogy egy jó regény (novella, mű stb.) célja egyebek közt az élvezet szerzése is, bármit is jelentsen az.

Ha pedig a konkrét munkamenetre kérdez rá, elmondhatom, hogy éppenséggel nem a történetek gyűjtése, felrakása a bonyolultabb írói feladat. Történetek mindenhol vannak, egy család életében vagy egy széthordott cipőben egyaránt. A kérdés mindig az, hogy ezek a történetek hogyan tudnak illeszkedni ahhoz a különös fikcióhoz/valósághoz, hogy egy idegen ember betűkbe, mondatokba öntve magához veszi őket. Vagyis hogy az a nézőszög, amit egy-egy történet megalkot, s ezzel ott és akkor szerkezetbe rendezi a világot, vajon illeszkedhet-e ahhoz a különös nézőponthoz, amit a z olvasó létezése jelent. Ezért vallom azt, hogy az igazi irodalom (s minden jó művészet) ott kezdődik, ahol a filozófia véget ér: a kimondható és a sejthető határán.

Bizonyos értelemben dicsekvésnek is szánom, hogy sok olyan olvasóm volt már, aki egy-egy írásomban magára ismert, lényegében függetlenül attól, hogy mennyi ún. „valóság-alapja” volt az adott szövegnek. Illetve pontosítok: a legokosabb történetmesélő, adatközlő is elgyengül, ha aztán a saját történetét olvassa viszont, s nem képes elfelejteni, hogy hiszen annak a férfinak nem is szőke, hanem barna haja volt, amikor mindez megtörtént. És nagyon sok olvasó akkor is önmagát olvassa bele egy-egy történetbe, ha az életrajzi tények ezt cáfolnák is. Emlékszem, egyszer egy egész délutánt átbeszélgettem egy hölgyekből álló helytörténeti kör tagjaival Alcsútdobozon, mert a regényemet olvasva emlékeztek apámra, anyámra, a közös életünkre, és persze rám is, függetlenül attól, hogy az alcsútdobozi helyszínre kitalált regény 240.oldalán személy szerint belefulladtam a kastélyparki tóba. Emlékeztek a halálomra is, nem volt gond.

S akadt olyan eset is, hogy feljelentéssel fenyegettek meg, mert fikcióként írtam egy novellát egy motorbalesetet szenvedett asszonyról, aki egy házban lakik a Pannónia utcában a volt belügyis szeretőjével, és annak az új szerelmével. A megjelenés után pedig felhívott egy izgatott és sértett hang, hogy ő a Pannóniában lakik, motorbalesete volt, és egy házban lakik a belügyis volt szeretőjével és annak az új élettársával, feljelentés lesz, megyünk a bíróságra.

Hát, szégyelljék magukat a tények.

Melyik a nehezebb írói feladat: a saját történet távolítása vagy mások történeteinek közelebb hozása?

Azt hiszem, a kettő nem válik el, nem is válhat el ilyen élesen. A történetek tényleg úgy húzzák egymást, mint a háló szemei, nem is beszélve arról, hogy minden nyersanyag, a sajátnak mondott élet éppen úgy, mint a máshonnan kapott. Összefolynak. A kérdés inkább nyelvi feladatként értelmezhető, hiszen egy-egy történet eleinte roppant mód ragaszkodik a saját nyelvi anyagához, beleértve ebbe az elbeszélőjét is. És ugyanolyan bonyolult lehet egy ajándékba kapott történet elemelése az adott személytől, mint az általam megélt élmények elmondhatóvá formálása – a mérce mindig az, hogy a megtartás és az elemelés viszonyát nem véti-e el az ember. Ebben a regényben rengeteg ún. „megtörtént” élet sűrűsödik, valós életutak, de, ennyit elmondhatok, egyik sem pontosan úgy, ahogyan az eredeti forrásban szerepelt. Nem csak azért, mert hatottak is ezek a történetek egymásra, hanem mert számos fordulatuk már túlságosan is irodalmias, abszurd és hihetetlen lett volna, főleg így, egymás mellett. Más dolog tudnunk, micsoda valószerűtlen létezésbe vagyunk vetve, mennyire abszurdak a hétköznapjaink, s más dolog egy regény sűrűségében visszakapnunk ezt. Tudja, az igazat kell mondani, nem csak a valódit, és a valós malac a köpeny alatt olykor hamisabban visít, mint az őt utánozó színész.

Ebben a regényben, a Szívlekvárban az egyik szál egy oral history-nak is tekinthető életútinterjún alapul. Sok alkalommal, sok órán át beszélgettem egy csodálatos hölggyel, egy most 85 éves, orosz származású asszonnyal, aki elmesélte nekem az életét. Nem csak a hosszú idő, de az ebbe az életbe zsúfolódott elképesztő események olyan, a szó fizikai és szellemi értelmében is nagyszabású történetet tártak elém, hogy mindenképpen közre szerettem volna adni. Képzelje el, amikor ez a hölgy azt mesélte nekem, hogy ő minden évben megünnepli november hetedikét, hiszen az ő cárválasztó bojári rendből származó, arisztokrata édesapja, s félárvaként, muzsiksorban éhező édesanyja soha nem találkozhattak volna, ha nincsen a bolsevik forradalom…. igaz, akkor kihagyták volna a szibériai száműzetést és a kaukázusi rézbányát, a világháborús ostromot és a sztálini acélművet is. Mondom, fordulataival és földrajzi értelemben is lenyűgözött ezeknek a sorsoknak a mérete, s amikor azon gondolkodtam, hogy mindez mit jelent nekünk ma és itt, annak a bizonyos egykori és nagyon is mai birodalomnak a közvetlen szomszédságában, akkor a másik regénybeli szálon többek közt az ehhez való viszonyulást is szerettem volna megjeleníteni. Történetekben és regényszerkezetben is. Ezért szerepel a magyar szálon egy Magyar nevezetű család, ahol mindenkit Magyar Sándornak hívnak, ezért rakódnak fel olykor egymást is kifigurázva különféle családtörténetek, s ezért szól egy bizonyos nagypapa, harmadik Magyar Sándor mesélése arról, hogy az elmondott történetekkel nem kevesebb, mint 240 centiméteres magasságúra növeli meg az addig a tornasorban leghátul szomorkodó kisunokáját, ötödik Magyar Sándor. Merthogy aki az életről hall történeteket, az nem maradhat ugyanaz, mint annak előtte.

kőrösi zoltán

Minden történetet rögtön le kell jegyeznie, rögzítenie (mint például a Szívlekvár egyik alapanyagát szolgáltató orosz hölgy történetét), vagy előfordul, hogy évek múlva is részletesen vissza tud emlékezni valamire?

Az európai ember roppant hiú az intellektusára (én is az vagyok), s folyton beleszalad fülesekbe. Ami egy írónál (pl. nálam) azt jelenti, ha nem jegyez fel valamit, akkor vagy azt hiszi, hogy megjegyzi, vagy azt, hogy remélhetőleg elfelejti. Pedig a kimondott szavak sokszor sokkal erősebbek nálunk, a történetek dolgoznak bennünk és rajtunk, még ha nem is vesszük észre sokáig. A Szívlekvár orosz történetét hanganyagként rögzítettem, s mondhatom, kutya nehéz volt aztán abból a poliglott, metakommunikációval is bőséggel fűszerezett élettörténetből egy másik nyelvet formálni, munkaként talán nehezebb, mint bármi más. Viszont ez az anyag itt volt az orrom előtt, nem úgy, mint sok más esetben, amikor egy-egy feljegyzés már önálló életre kel, leszakad az eredeti okáról. Nem is egyszer esett meg velem, hogy diadalmas munkával megírtam szinte szóról-szóra ugyanazt, amit egyszer már korábban is – lám a mémek erősebbek nálunk. Vagy ezek csak az én korlátaim, az is lehet. Mindenesetre meggyőződésem, hogy bármi fajta alkotó tevékenység (legyen az művészet vagy kertgondozás) kulcsa a készenlét állapota, keleti filozófiákat idézve a felébredettséghez közeli állapot. Ha figyelsz, akkor a tekintet megszervezi a látványt. Lehet, hogy az emlékezetet megcsal, lehet, hogy jobb-rosszabb módon szűröd át magadon a történetet, a lényeg az, hogy nyitva állj a történetek és mondatok befogadására. És persze az sem árt, ha ehhez félretolsz hiúságot, akarnokságot, legalábbis amennyire képes vagy rá. És azért az se baj, ha a jegyzeteidet úgy írod le, hogy később el is tudd olvasni. Na, ez a nehéz feladat.

Szokta emlegetni a kelet-európai groteszk irodalmi hagyományt (Kafka, Hrabal, Hašek, Čapek, Örkény, stb.), és azt vallja, hogy a humor, az irónia elengedhetetlen a túléléshez. Ön szerint mindenkiben megvan az a képesség, hogy nevetni tudjon a kellemetlen élethelyzeteken és saját magán, vagy sokakból hiányzik ez?

Nem állunk jól ezzel, nagyon nem. Megtúrósodtak a napjaink, éveink, s mintha azt látnám, hogy valahogy már nem tudunk oldalra lépni, ránézni a hétköznapjainkra, az életünk körülményeire, s nem tudunk egy jót röhögni se magunkon. Vagy röhögni nem is kell, de legalább vigyorogjunk. Na jó, mosolyogjunk. Nem kell olyan harsánynak lenni. Folyton a pátosz, a nagy, romantikus indulatok, történelem és nemzetmentés, Európa és Ázsia, miközben pisilni kell meg kávét inni. Nem az élethelyzetek kellemetlenek, hanem a létezésünk van átitatva, méghozzá kivonhatatlanul, abszurditással. Igen, azt gondolom, hogy erről, a közép-európai életről maradandóan Örkény, Hrabal, Kafka beszélnek, nem a nemzetmentő indulatok és a hazafiasan betérdeplő giccsek. Állítólag régebben híres volt a pesti humor. Ha ez igaz is, valahol elvesztettük a poggyászból. Márpedig az a túlzott önbizalom, hogy nem állunk félre, nem nézünk rá oldalnézetből önmagunkra, semmi jóra nem vezet, akár nemzetkarakterológiáról beszélünk, akár a haza sorsáról, akár az egyéni pszichoszomatikus tünetekről.

Magyar (közép-európai) sajátosság, hogy sokat tépelődünk saját múltunkon vagy a családunkén?

Szerintem éppen, hogy nem eleget. Vagyis lehet, hogy tépelődünk, nem is rossz ez a kifejezés, tépelődünk, ahelyett, hogy elmondanánk, fennhangon elbeszélnénk, s fennhangon továbbadnák a nemzedékek az erről való tudásukat a következőknek. A Szerelmes évek (Gyávaság) című regényem mottójául használtam Nádas Péter egy mondatát, ami arról beszél, hogy „élni tanítani a gyermekeinket vagy túlélésre nevelni, az két nagyon különböző dolog”. Úgy gondolom, s a Szívlekvár is erről akar beszélni, hogy itt, a Kárpár-medencében generációkon át a túlélésre kellett, hogy neveljék a szülők önmagukat és a gyerekeiket, és ez óhatatlan az élet élvezetének a megvonásához vezetett. A túlélés technikáit, kettős beszédeit kellett elsajátítanunk, a méltó és szerethető élet mintái helyett. Ez a teher mindaddig velünk marad, amíg nem leszünk képesek hol röhögve, hol mosolyogva, hol elkeseredve feldolgozni a traumáinkat. Ehhez, ez meggyőződésem, a pátosz és a kiüresedett romantika nem lehet elég, sőt, rontja is a helyzetet.

kőrösi

Ez a tizenhatodik kötete, gyors tempóban ír, majdnem minden évben jelentkezik egy új könyvvel. Előfordul, hogy párhuzamosan dolgozik több írásán, esetleg félretesz egy ötletet, amit később újra elővesz, vagy egyszerre csak egy munkára koncentrál?

Ne is mondja, ez a tizenhat meglehetősen rémületesen hangzik. Egy egész polc lesz lassan, csak le ne szakadjon. Az a baj, hogy igazi dilettáns módjára nagyon szeretek írni, szeretem a nyelvvel, mondatokkal, történetekkel való bíbelődést, játékot, szeretem azt az érzést, az élésnek azt az intenzitását, amit az írástól kaphatok meg. Sajnos, ebből meg sok szöveg következik. Ráadásul lehet több dologra koncentrálni, csak az elveszi az élvezet nagy részét. Hiszen nincs is jobb, mint teljesen beleveszni egy regénybe, mondjuk a közepe táján, akkor tényleg kitágul az idő, felélednek a figurák, egyszerre több életet lehet élni, mi a fenéért ugrálnék ki belőle, nem

A viszonylag keveset szereplő írók közé tartozik. Van mögötte tudatosság, elv, ideológia, vagy egyszerűen csak alkati kérdés az önmarketing hiánya? (Ugyanezt kérdezhetném az írók közéleti, politikai szerepvállalásával kapcsolatban is.)

Az írás, különösen a prózaírás roppant időigényes dolog. Ezt az olvasók is el szokták felejteni, igaz, nem is tartozik rájuk. De ma már, amikor a laptop megőrzi a munkafolyamatra fordított órákat, néha rákattintok, s csak bámulok, elképesztő számok jelennek meg egy-egy szöveg után. Nem mintha ez érdem volna, vagy értékmérő, sok gonddal is lehet pocsék dolgot farigcsálni. De azért a szöveg mégis csak az asztalnál keletkezik, nem kávéházban vagy színpadon. Ami pedig a közéleti vagy pláne a politika beszédmódokat illeti, természetesen őrületes vonzereje van mindegyiknek. Az írás magányos műfaj, senki nem tapsol és veregeti a válladat a huszonnegyedik oldalnál, hogy remek, csináld csak, hiszen mindössze négyszáz van vissza csupán. Mindenki szeretetre vágyik, s hogyne esne jól olyan hangon beszélni, amire közvetlen és gyors reakció van, legyen az a politika vagy a könnyű műfajok nyelve. Ám azt is gondolom, hogy nem lehet büntetlenül sokáig csinálni ezeket, s amikor ilyesmi választási helyzetekbe kerültem, igyekeztem mértéktartóan eljárni.

Ottlik írja le egy esszéjében, miért hagyta abba az atletizálást: mert nem azt az időt futotta, amit elvárt magától. Természetesen mindannyian okosak vagyunk és (majdnem) mindenhez értünk, de azért nem kellene, hogy jó érzést okozzon, ha valamit nem jó színvonalon csinálunk. Értem ezt a közszereplésre, politikára éppen úgy, mint szerepvállalásokra.

Tőlem is meg szokták kérdezni, amikor szabadúszó újságíró voltam, hogy meg lehet-e élni ebből, és azt szoktam mondani, hogy nem, még ha valahogy túl is éltem azt az időszakot. Ha jól tudom, Önnek most nincs polgári állása. Meg lehet élni csak az irodalomból?

Az attól is függ, hogy mit tekint megélésnek az ember. Családdal nehezebb, legalábbis a megélés, mint függetlenül. Viszont a család a legjobb dolog, ami megtörténhet veled, nem igaz? Sokáig úgy rendeztem be az életemet, hogy voltak munkahelyeim, nem is rosszak, éppen azért, mert nem akartam olyan dolgokat írni, amit csak a pénzkeresés csalt volna ki belőlem. Most három éve már, hogy munkahelyektől függetlenül élek, mit mondjak, nem is volt könnyű megszokni. Hogy mások, írók, irodalmárok hogyan csinálják, az rejtély a számomra, nem tudom, miből élnek. Sajnos, azt látom a kortárs magyar irodalmon, hogy egy kicsit méltóbb, bőségesebb élet nem tenne rosszat neki. Főleg nem az irodalmi életben meglévő kapcsolatoknak. Ami pedig engem illett, az íróasztalomon kívül bőséggel van mit dolgoznom. Közel húsz évet töltöttem el a médiában, talán nem is egészen értelmetlenül, s azt a tudást ma is tudom pénzkeresetként hasznosítani.

A Magyar Íróválogatott tagja, és írásaiban is foglalkozott a labdarúgással. Olvastam valahol, hogy mostanában ritkán focizik. Szokott meccsre járni, vagy tévében követi az eseményeket?

Remélem, aki egyszer a Magyar Íróválogatott tagja lett, az az is marad az élete végéig. Akkor legalább ebben nekem dolgozna az idő, ha már a focipályán nem így van… Persze, hogy ritkábban focizom, hiszen már lassú és ügyetlen vagyok, bosszantom csak magamat. Rettenetes érzés ám, amikor fejben menne, de a láb lemarad útközben… Meccsre járni? Felsőörsön a helyi csapat meccsére szívesen, NB1-be nem. A nagy képernyős tévé az ágyam elé van tolva, hat sportcsatornát nézek, nincs olyan nap, hogy valamennyi focit ne keresnék magamnak. Meggyőződésem, hogy egy-egy olyan fickó, mint Luka Modric, nem csak jó kedvet adhat az embernek, de tanít az életre is.

kőrösi zoltán

Ön szerint kell-e jelentős összegeket fordítani a sportinfrastruktúra fejlesztésére (és itt nem kizárólag az üresen álló stadionokra gondolok), vagy az iskolai sportolás alapfeltételeinek megteremtésén és közparkok fenntartásán túl oldjanak meg mindent a kisebb közösségek, önkormányzatok, magánvállalkozók?

Dénes Feri barátom, aki ma ezzel foglalkozó sportközgazdász, de életének fényesebb napjaiban a középhátvédünk volt, biztosan okosakat tudna válaszolni erre. Én csak annyit, hogy önmagában a stadionok építését nem tartom hibának, de ha nem kapcsolódik össze a tömegsport sokkal bőkezűbb és távlatosabb támogatásával, akkor semmit nem ér. És hogy természetesen lehet iszonyú profivá tenni a gyerekek kiválasztását és versenyeztetését, de ha nem gondoskodnak a nem kiválasztott gyerekek élvezetért való játékáról és sportolásáról, akkor tökéletesen értelmetlen és káros az egész.

Ahogy a futballnak, úgy egy forradalomnak vagy egy háborúnak is megvan a maga gazdag metaforakészlete. Ha családregényt vagy történelmi regényt ír valaki, annak a közös múltbéli traumák feldolgozása lenne a célja, vagy ezek a történetek inkább csak példák, amelyekből tanulnunk kell?

Természetesen minden történet példázatos, éppen ez a roppant előnyük is. Ha azt mondjuk: Szibéria, jórészt fogalmunk sincsen az ott élő népekről, kultúrákról, a nyelvi mező, a hasonlat, amit a név előhív, mégis működik. S ha azt mondják például Moszkvában, hogy 1956, alig akad olyan, akinek erről Magyarország jutna az eszébe. Lehet félteni egy, az ország határain túlra költöző orosz nőt, sajnálni, hogy egy távoli, jelentéktelen országocskába költözik, s lehet rémüldözni egy ide települt orosztól, hogy vajon miféle hatalmak állnak mögötte. Az ismerethiány remek talaja az indulatoknak. Éppen ez az őrületes veszélye az elhallgatott traumáknak, az el nem mondott történeteknek. Óhatatlanul az egyszerűsítés felé transzponálják a nyelvet, s vele ez egyéni és a köztudatot is. A Szívlekvárban a történetek egymás mellé sorolásával, s összefonásával pontosan ezeket az optikai csalásokat, torzításokat szerettem volna megmutatni. A groteszket, ahogy a világra nézünk, az meg visszanéz ránk. De hogy tanulni kell belőlük, addig nem merészkednék. Ha csupán megakad az olvasók torkán egy-egy történet, ha velük él a regény nem csak az olvasáskor, de tán még vissza-visszatérve némely napokon, akkor örülök. De tanulnia mindenkinek magától kell. Ahogy mondtam, készen állni, nyitva lenni, beengedni a példákat és a történeteket, s aztán elszámolni magunkkal.

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top