A papa már biztosan nem itthon tölti a karácsonyt. Állítólag bejglit sem lehet bevinnünk neki, mert nagyon magas a cukra. Milyen cukor ez? A mama mondja, hogy magas a vérében a cukor. Hát, ez nagyon érdekes. Akkor nekem meg sok cukrot kell ennem, mert a múltkor, amikor elvágtam az ujjamat, és szopogattam, olyan fémes íze volt a véremnek, semmi édesség. Nyugodtan ehetek bejglit, meg minden sütit, amit a mama süt.
Nem lehet itthon karácsonykor. Milyen a karácsony a kórházban? Miféle csend lehet ott olyankor? Néha talán bekapcsolnak nekik valami recsegő rádiót, és ugyanúgy fekszenek a kórtermekben azok a beteg testek. Ajándék? Az lenne az ajándék, ha meggyógyulna. Hallottam, ahogy anyu meg mama beszélték a konyhában, hogy nem fog meggyógyulni. Hogy mondhatnak ilyet? Hát máris jobban van, már nem ott fekszik a többi hullajelölttel az intenzíven. Anyu most szájon vágna, ha hallaná, miket mondok.
Á, úgysem lehet horgászni. A holtág egy része be van fagyva, láttam a hídról, amikor anyu kivitt magával tankolni. Most csak nyugtatom a papát, mintha hallaná, amiket mondok. Hátha hallja.
Anyuék szerint tovább fogják küldeni egy tüdőszanatóriumba. Mama azt mondta nekem, hogy ez olyan, mint egy wellness-szálloda. Csak nincs annyi medence, hanem ilyen lombos fák vannak a környéken, és amiatt több az oxigén. Azért ennyire már nem vagyok kis taknyos. Milyen lombok? Tél van, egyedül a fenyőfákon van lomb, de az meg tűlevél, milyen oxigént ad az? Szúrósat. Az kell a papának, mi? Ne etessenek már. Akkor tessék, mondják meg, hogy nem fog hazajönni. Mitől félnek? Hogy bőgni fogok? Nem fogok, mert megígértem a papának, hogy tökös csávó leszek.
Milyen lesz a karácsonya? Semmilyen. Mintha nekem bent kéne karácsonyoznom az iskolában. Feküdnék bezárva a sötétben egy padon, és várnám, hogy vége legyen a karácsonynak, és rám gyújtsák a neonokat Bencéék, hogy elmeséljék, milyen volt otthon az ajándékozás a szüleikkel. Ez így nem ünnep, csak bosszantó állapot. Ilyesmi lehet a kórházban a karácsony. Mérges nővérkékkel, akik ugyanúgy haragszanak mindenkire, mert karácsonykor nekik kell bent takargatni azokat a rozzant testeket.
Mama mondja, hogy mi sem tartunk karácsonyt, mert nem lesz itt a papa. Anyu arcán láttam, hogy ennek ő sem örül. Mondta is később, hogy ez nem megoldás, hogy akkor mi is itthon lógatjuk az orrunkat. Igenis legyen fa, meg a szokásos kaják, majd ő segít mindenben. Szenteste pedig valamikor be akarnak menni a papához egy pici fenyőággal, meg egy gyertyával, hogy ő is érezzen ebből az egészből valamit. Szerintem ezzel csak még jobban felidegesítik az öreget, hogy tessék, ilyen lenne a karácsony nagyban, ha itthon lennél velünk. Még őszintébben pedig annyit erről a karácsonyról, hogy igazából szarik az ünnepekre az öreg, csak lenne már végre oka arra, hogy megihassa a borát, és a karácsony erre pont jó kis alkalom lenne neki, ha itthon lehetne velünk úgy, mint régen.
De szemét vagyok, de ez tényleg így van a papával. Volt olyan karácsony, hogy délelőtt úgy beborozott, meg ebédre annyi halászlevet evett, hogy az ünnepi vacsorához már nem tudott lejönni az emeletről, mert fent horkolt. Ez most volt, pár éve. A mama meg zsörtölődött, hogy nem tudja a mértéket. Dehogynem, a papa nekem is mondta, hogy tudja ő a mértéket. Három liter, plusz a pálinka. Látom is a fejét, ahogyan kacsint.
Hány éve lesz még a papának? És milyen évek? Most mindjárt jön egy új év. Mit vár tőle a papa? Ezeket úgy megkérdezném tőle, de talán hülyeségek is, és nem tudna rá normálisan válaszolni. Tényleg, én mit várok az új évtől? Máris nem tudok mondani semmit. Kevesebbet piszkáljanak a tanárok. A papa meg talán akkor annyit, hogy kevesebbet nyomogassák az orvosok.
Miért nem engedik haza? Ha csak ennyire gyógyult meg, nekünk egy ilyen papa is jó. Majd itthon szívogatja az oxigént cigi helyett. És ha nem lesz rajta a maszk, akkor beszélgetünk vele. A mama is mindig otthon van, csak ő se oxigént, se cigit nem szívogat. Ennyi lenne egy öreg élete? És egy fiatalé? Otthon lenni, elmenni, visszajönni. Mindig rohangálni valamerre. Én sem tudok megülni a seggemen tíz percig, mindig ezt mondja anyu.
És én? Én mit tehetek a papáért? Csak néz rám, ha meglátogatom, de már sehol az a papa belőle, aki nyomta azokat a kemény sztorikat. Ki mászott le arról az intenzíves ágyról? Ez már nem is ő. Valamit elvesztett a papa, és ezt abban a tüdőszanatóriumban sem tudják belé visszatenni. Mégis ő az, mert megismerem, de mintha a lelke sem tudna többé már meggyógyulni.
