+ Prózai OK

Halva született halak

Olyan ez, kisfiam, mintha a punciversenyt egy fütyi nyerné.

Olyan ez, kisfiam, mintha a punciversenyt egy fütyi nyerné – mondta a nagypapa hosszú percek után a kis unokájának, majd berántott. Nem volt kapás, csak megunta. Véletlenül sem akasztott semmit. Könnyedén tekerte az orsót. Egykedvűen. Mintha nem lenne egyetlen bánatos hal sem ebben a tóban, úgy horgásznak itt kettesben órák óta. Élmény és eredmény nélkül.

– Nagypapa!

– Igen, Olivér?

– Ezt a punciversenyt nem értem.

– Majd ha nagy leszel – dörmögte az öreg, miközben etetőanyagot gyúrva újracsalizta a botját.

– Már nagy vagyok.

– Az vagy, persze, Olivér. Nyisd csak ki kérlek a csontis dobozt – mutatott az öreg a csalik közé.

Olivér erőlködve kinyitotta a dobozt, még nyögött is hozzá egy kicsit, majd belepillantott. Százával hemzsegtek benne az izgága csontkukacok. Undorító, gondolta Olivér, de ami nekünk undorító, az lehet, hogy a halaknak mennyei. Azzal nagyapja felé nyújtotta a csontikollekciót.

– Nagy vagy már, Olivér, igazad van. Egy ilyen csontkukachoz képest óriási – nyúlt bele az öreg a csontik közé, majd remegő ujjaival feltűzött párat a horogra.

– De miért mondtad, hogy a punciversenyt egy fütyi nyeri, vagy mi. Anyu azt mondta, hogy ezek csúnya dolgok. Meg hogy fúj, a számra csap, ha ilyet mondok.

– Mert ez a világ elment egy másik irányba, kisfiam, azért mondtam. Most, hogy megöregedtem, van időm horgászni. Öregen horgászni nagy öröm, gondolhatod, öregen mindent szar csinálni, sokszor csak a pia segít, alkohol, tudom ajánlani, de te soha ne igyál, ígérd meg, hallod?

– Megígérem. De ha szomjas vagyok? Akkor? – mosolyodott el Olivér.

– Ne igyál, a pia nem segít.

– Nem azt mondtad, nagypapa, hogy csak a pia segít?

– Nekem, de nem neked. Hol is tartottam… igen, hogy vén fasz lettem. Semmikor se jó. Fiatalon, hobbi nélkül keserű ember voltam. Boldogtalan. És ezt a boldogtalanságot rá akartam húzni a környezetemben mindenkire. Mint egy szűk zubbonyt. Vagy azt az izzasztó, régi, műanyag iskolaköpenyt. Erőszakkal. Nem tudod, mindegy. Az szórakoztatott, ha ok nélkül bánthattam akárkit. Nagyanyádat. Anyádat nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, hogy fest. Nem érdekeltek a dolgai. Sosem tudtam vele beszélgetni. Őszintén sosem. Már bánom. Késő. Nem gondoltam volna, hogy valaha is bevallom magamnak, de élveztem, ha másokat basztathattam. Hogy hol volt belőlem a szeretet? Itt, bent a tóban, az iszapban, mélyen eltemetve. Azóta is próbálom kifogni, de basznak enni ezek a tetves halak.

– Nagypapa, csúnyán beszélsz, anyu a szádra csapna.

– Anyád csak hallgasson. Ő is tehet arról, hogy megromlott a viszonyunk. Mit akartam még mondani. Ja, igen, hogy hiába a kikapcsolódás, ha ez az üres horgos játék is csak keserűséget szül. Felidegesít a hobbim. Normális dolog ez? Halva született halak. Etetjük őket, de közben egyet sem tudunk kifogni. Itt ülünk a parton, miközben a parlamentben ugyanúgy ülnek az öltönyös urak, csak ők fognak is valamit. Már rég eldobták a kalapácsot és a sarlót, de azért kaszálnak. Sokan az élet értelmét kutatják. Túl nagyot akarnak markolni. A kapás nélküli horgászat értelmét kellene megtalálni. Mondják, hogy kint lehet az ember a természetben. Baromság. Horgászbot nélkül is kint lehet lenni. Anyád meg ne legyen álszent.

Nagypapa elhallgatott. Nagyot lendített a boton, a fenekező szerelék a tó közepén csobbant. Ha ettől a csobbanástól nem menekülnek el a halak, akkor semmitől – gondolta Olivér. Letelepedtek újra a botok mellé. Szélcsend volt. Kapás semmi. Nagypapa rágyújtott. Olivér bele-belekapott a kifújt füstfelhőbe. Alakváltó szörnyeknek képzelte a nagypapa tüdejéből szabaduló füstlombokat. Szörnyek, akiket egyetlen kézmozdulattal megsemmisít.

– Osztán, mi van az iskolában?

– Semmi.

– Hogyhogy semmi?

– Hát, úgy, hogy semmi. Semmi különös – vágta rá Olivér.

– Mindig ez van. Az iskolában nincs semmi, de mindennap odamész. Csak van ott valami. Valaminek lennie kell – mérgelődött az öreg.

– Pedig tényleg nincs semmi. Unalmas.

– Akkor olyan az iskola, mint ez a horgászat. Nincs semmi.

– Igen, nagyapa, az iskolában sincs kapás.

– Pikkelnek rád a tanárok valamiért? – Nagypapa komoly tekintettel fordult Olivér felé.

– Pikkelyek? Hol?

– Hagyjuk. Tudod, milyen ez az egész, kisfiam? Ez az iskolásdi, hogy nem mondod meg az igazat. Meg ez a horgászat. Meg ez a kurva világ. Minden. Nagyanyád. Hogy örökké rinyál, ha megiszom azt a keveset. Hogy kicsi pénz van mindenben. Hogy kivan a seggünk a gatyából.

– Halkabban, nagypapa, elzavarod a halakat.

– Nincs itt lófasz se. Csak a hitelek. A Ladánk. Nem ér már semmit. Harminc éve egy álom volt a Lada kombi, ma meg átok. De még azért meg-megsimogatom a narancssárga motorháztetőt. A rozsdafoltokat. Nem az elmúlás idegesít, hanem hogy mindjárt vége. Mert mindenhol csak a semmi. Itt a parton, a horgunkon, a zsebünkben, az iskolában – hergelte magát az öreg, majd bő nyálú köpéssel zárta dühöngését.

– Kitalálhatom, nagypapa?

– Mit?

– Hát, hogy… mi ez az egész. Hogy milyen. Ez a sok semmi, amit mondogattál mérgesen.

– Na, ne tartsd vissza.

– Olyan, mintha a punciversenyt egy fütyi nyerné – mosolygott Olivér.

Hm, anyád majd jól szájon vág – dörmögte az öreg, majd elégedetten dőlt hátra a kisszékében. Tanulsz, kölyök, tanulsz – motyogta megnyugodva.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top