Dübörög a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, végre a Nap is kisütött. Láttunk Oscar-jelölt rajzfilmet, illetve spanyol báb-horrorfilmet is, és végre eláruljuk, hogy mi tetszett a legjobban az idei KAFF-on.
Az idei KAFF zsűrijében egy Oscar-jelölt filmrendező is található Koji Yamamura személyében, aki az Annecy-díjas Mt. Head című rövidfilmjével volt Oscar-esélyes. Yamamura egy animációs stúdió háttéremberéből önállósította magát, 1987 óta rendez rövidfilmeket, ebből láthattunk csütörtök délután egy összeállítást. Két rövidfilm közben hirtelen kigyulladtak a lámpák, ugyanis a vetítést maga Yamamura lepte meg, aki rövid beszédet intézett a közönséghez. A tematikában és stílusban is merészen kísérletező Yamamura filmjei közül a Mt. Head mellett az öreg krokodilról szóló animáció aratta a legnagyobb sikert.
A tenger dala (Song Of The Sea, 2014)
Tomm Moore második játékfilmje A tenger dala, amely idén Oscar-jelölést is kapott. A hagyományos animációval készült film ismét az ír mitológiához nyúl, amit most a nyolcvanas évek ír valóságával eresztettek össze. Az anya nélkül maradt testvérpár egyik percről a másikra találja magát az esti mesék világában, amely egy olyan kalandhoz vezet, ami természetesen újra összekovácsolja a darabokban levő családot. A szimmetrikus képekbe nyíltan szerelmes Tomm Moore alkotása igazi szerethető és megható családi film, ebben a kategóriában tavaly biztosan nem akadt méltó kihívója.
https://youtu.be/RDtB28R9AGw
Megszállva (Pos Eso, 2014)
A spanyol Sam Ortiz filmjét nagyon vártam, fejben teljesen összekötöttem Az apostol című filmmel (itt írtunk róla), ami szintén spanyol, és ugyanúgy a horror műfajjal játszik egyet. Sajnos az elvárások ezúttal rossz irányba vittek: a Megszállva egy szórakoztató, de felejthető stílusgyakorlat, amely humorában, valamint folyamatos kikacsintásaiban is emlékeztet a magyar Manieggsre, amely szintén az európai versenyprogramban szerepel. Ha kíváncsi vagy a spanyol animációs horrorra, akkor változatlanul inkább Az apostolt ajánlom, de ha ehhez jutsz hozzá, akkor nagy baj ebből sem lehet, főleg akkor, ha szereted, hogy egy film folyamatosan a filmtörténet klasszikusai előtt tiszteleg.
https://youtu.be/tIuemjnwtws
Kövek a zsebemben (Rocks In My Pockets, 2014)
A lett születésű, most New Yorkban élő Signe Baumane saját családjának történetét meséli el sajátos fénytörésben a Kövek a zsebemben című filmben. Baumane nagymamája öngyilkossági kísérletétől boncolgatja családja hölgytagjainak mentális problémáit – a végén saját betegségéről, valamint annak kezeléséről is beszél. A Kövek a zsebemben különleges és súlyos film, amelyből tanulni is sokat lehet, a megjelenő asszonysorsok pedig hihetetlenül izgalmasak.
A másfél órás folyamatos narráció miatt érdemes jó passzban nézni a filmet, én kicsit fáradt voltam, így a végére már belebambultam egyszer-kétszer. Ha valaki viszonyítási alapot keres, akkor a Persepolis nagyon adja magát. Az idei KAFF-on mégsem ez tetszett a legjobban (erősődő dobpergés), hanem a…
A boldogság művészete (L’arte della felicità, 2013)
Az én szívemet a KAFF-on A boldogság művészete rabolta el, pedig Alessandro Rak első játékfilmje olyan ráérősen kezd a mesélésbe, hogy az első negyedórában valami erősen közepes élményre számítottam. Az esős Nápolyban játszódó film a közepe fele kezd el igazán hatni, amikor rájövünk, hogy A boldogság művészete a címének megfelelően tényleg üzenni akar valamit, de az üzenet szerencsére túlmutat az idézetes facebook-képek sekélyes mondanivalóján.
A film főhőse egyébként egy ex-zenész taxisofőr, Sergio, akinek élete hirtelen elég sok ponton siklott félre, imádott bátyjának halála pedig teljesen kiborítja őt. Időnként olyan érzésem volt, mintha A fiú szobája animációs változatát látnám, amely az egyik legjobb film a veszteségről, Alessandro Rak filmje pedig felzárkózott az élbolyba. A boldogság művészete nem hibátlan film, néhol túlságosan is terjengős, de ez mindegy abban az esetben, ha az ember úgy megy ki a moziból, hogy ezt most azonnal újranézné.
