Miközben Nagy Kriszta x-T új képeit nézegetjük a Liget Galériában, nem tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy a művésznő ismét tréfálkozik. Kicsit úgy érezzük, megint palira vesz mindenkit. Nem megyünk bele feminista okfejtegetésekbe, pláne, hogy nem vagyunk sem genderkutatók, sem genderszakértők. Nem kezdjük el elemezni egyenként a művésznő testére írt szövegeket, nagyokat biccentve, összehúzott szemöldökkel, hogy lám, lám, ez ám a!
Nagy Kriszta x-T, ismertebb nevén Tereskova, 32 fotóprintet állított ki a Liget Galériában. Az Úgy szeretnék beszélni veled, mint férfi a férfival (FEMINIZMUS 2015) című kiállítás képein az üzenet médiumaként meztelen testét használta. (Már a hatvanas években kezdődött feminista mozgalmak óta bevett szokás a pucér női testet médiumként használni, úgyhogy ezen nem lepődtünk meg annyira.) Tereskovát – aki tavaly Orbán-portréival kavarta fel az állóvizet – Oltai Kata kurátor kérte fel, hogy a naplórajzaiból csináljanak egy kiállítást, amin a művésznő el is kezdett dolgozni: fiktív, rajzos-szöveges naplójegyzetei készítése közben azonban felfedezett egy új médiumot is. Történt ugyanis, hogy Tereskovát beszippantotta a Facebook, és „bizonyos fiúknak” elkezdett üzeneteket irkálni, a papír helyett pedig a testére írta fel verseit.
Egy olyan csávónak kezdtem el küldeni az üzeneteket, aki imádta a testemet és azt akartam, hogy lássa a testemet, és fájjon neki a hiánya. (…) Az ő szerelmes leveleit írogattam föl a testemre, azért, hogy szembesítsem őt azzal, hogy mi az a szerelem, amit megfogalmazott irántam.
– mondja Tereskova az új kiállítása kapcsán készült videóban.
A versikékkel néha azonosulni is tudunk, és gyakran átérezzük a dilemmáját. Tényleg nehéz manapság egy kreatív, öntudatos nőnek megfelelő férfit találni. Ám szerintünk, ebben korántsem a feminizmus a ludas. Szerintünk nem a feminizmus magányosította és távolította el egymástól a férfit és nőt, hanem. Mi azt mondanánk, az egész 20. század felelős lehet ezért. Sőt, valószínűleg a férfi és a nő évszázadok óta szétválasztva él egymástól, csak voltak korszakok, amikor erről nem lehetett nyíltan beszélni, és bele kellett simulni, mondjuk, egy kényszerházasságba. A különválasztottság problémaköre valószínűleg csak egy illúzió, ami mindig is jelen volt, és még sokáig jelen is lesz, de.
A művésznő hasára, mellkasára, ágyékára, fenekére és combjára írt mondanivalóval a legtöbb esetben egyetértünk. A közlésmóddal viszont már kevésbé, sőt az is felvetődik bennünk, egyáltalán érdemes-e nyilvánosság elé tárni ezeket a napló-rajzokat/szövegeket vagy inkább meg kellett volna őrizni annak, ami. Nem azért, mert annyira prűdek lennék, de olyan érzésünk támad, mintha kifigurázná a feminizmust, főleg az utolsó képek egyikén, amelyen FEMEN felirattal a mellkasán ordít, utalva itt a Femen nemzetközi feminista csoport aktivistáira. Kíváncsiak vagyunk, ha egy teljesen ismeretlen, kezdő művész állított volna ki hasonlókat, mit szóltak volna hozzá. És ezzel nem Tereskovát akarjuk bántani, mert szerintünk fontos dolgokról beszél, más tészta, hogy a közlésmódja kinek tetszik vagy kinek nem.
Csak nehogy a dolog visszafelé süljön el, és akinek fogalma sincs, mit is jelent valójában a feminizmus, majd kizárólag ezzel a megnyilvánulással azonosítja, és élből elutasítja. Miközben, ha mindezt feminizmusnak nevezzük – és nevezzük, hiszen maga a művész így nevezi – akkor jó, ha tudjuk, hogy ez a közlésmód mindenképpen annak egy szélsőséges változata. Ráadásul ma, 2015-ben, ötven évvel a feminista mozgalmak indulása után, nem érezzük túlságosan eredetinek a meztelen testre írást, habár úgy tűnik, még mindig hatásos módszernek bizonyul. Ezzel pedig felvetődik az a kérdés is, valóban le kell vetkőznie egy nőnemű művésznek, ha fel akarja hívni magára a figyelmet? És igen, eszünkbe jut a Guerrilla Girls 1989-es, elhíresült plakátja is.
Nem tudjuk, és nem is a mi feladatunk megválaszolni a kérdést. De úgy látszik, tényleg nincs új a Nap alatt.
