Vajon viccesnek találnánk a Jóbarátokat, ha nem lenne alatta konzervnevetés? Kell-e másnak is nevetnie azon, ami szerintünk vicces? A televíziózás egyik furcsa, de cseppet sem érdektelen vadhajtásának néztünk utána.
A konzervnevetést először a rádiókban kezdték el alkalmazni az 1940-es években. Az amerikai szórakoztatóipar nagyágyújanak, Bing Crosbynak a rádióműsorába meghívták egyszer vendégszerepelni Bob Burns humoristát, akinek vaskos történetei nem mehettek adásba. A műsor íróját, Bill Morrow-t viszont lenyűgözte, hogyan hatott Burns a felvételen jelen levő közönségre, így megkérte a hangmérnököt, hogy a közönségreakciókat tartsa meg.
Néhány héttel később a műsor gyengébben sikerült, ekkor ezeket a nevetéseket felhasználva sikerült kozmetikázni a végeredeményen – valahogy így született a konzervnevetés. Ennek technikai akadálya nem volt, mivel Crosby már Ampex szalagos felvevővel előre felvette műsorait, így nem kellett az élő adás veszélyeitől tartani, illetve ez a módszer némileg költségkímélőbb is volt.
A nevető írógép
A konzervnevetés-technika televíziós meghonosítása Charley Douglasshez, a CBS hangmérnökének nevéhez fűződik, aki kezdetben csak a jelen levő közönség „hibáit” javította ki, például amikor nem elég hangosan, vagy nem jó helyen nevettek. Ennek a manipulálása viszonylag nehézkes és körülményes volt, így Douglass elkezdett dolgozni azon, hogyan tudna időt spórolni.
A megoldás a nevetődoboz lett (Laff Box), amelyet Douglass 1956-ra fejlesztett ki. A nevetődoboz olyasmi, mint egy orgona és egy írógép keveréke, csak éppen a billentyű lenyomása után közönséghangokat kapunk. A gépezet így működik:
Douglass találmánya remekül bevált, a televíziós társaságok előszeretettel foglalkoztatták a hangmérnököt, akinek nevetődobozához csak a családtagjai férhettek hozzá. A jól jövedelmező nevetődoboz kezdetben csak az élő közönség előtt felvett show-k tökéletesítésére kellettek, de a hatvanas évekre rájöttek, hogy a közönséget akár meg is lehet spórolni.
A feltaláló tündöklése és bukása
Az 1965-ben indult Hogan’s Heroes című sorozat volt az első szituációs komédia, amelyben alkalmazni kezdték Douglass találmányát. Két változat is készült a sorozat első epizódjából: az egyikben nem volt konzervnevetés, a másikban pedig igen. A tesztközönség reakciója egyértelmű volt, a nevetés maradt. Hogy ez miért lehetett megnyerőbb? Egyrészt így megmarad a ‘színházi’ élmény, a társaság illúziója, amely sokkal inkább ingerli nevetésre az embert, mint a csönd.
A szituációs komédiák után a rajzfilmsorozatok is kezdték átvenni a konzervnevetést, így például a Hanna-Barbera produkciói is. A Hanna-Barbera megpróbálta leutánozni Douglass gépét, amely ugyan kevésbé volt életszerűbb, mint a hangmérnök tökélyre fejlesztett gépe, viszont sokkal olcsóbb volt. A hetvenes évek végére Charley Douglass monopolhelyzete teljesen megszűnt.
Mondok valamit, haha!
Idővel azonban a tévé-nevetés kezdett túlnőni saját magán, a televíziós esztétika része lett. Különböző sorozatok másképpen kezdték el használni a nevetéseket, de olyan is volt, hogy egy sorozaton belül idővel változtassanak. A magyar nézők is láthatták a M*A*S*H-t, amely évadról évadra egyre komorabb lett, így a konzervkacajok is egyre ritkultak, de a Scooby Doo animációs sorozatban például néhány évad után teljesen elhagyták a nevetést.
A kilencvenes évekre a konzervnevetés egyre inkább kezdett mást jelenteni. A hangmérnökök egyre intenzívebben és agresszívabban kezdték használni a nevetéseket, így például a Jóbarátokban kis túlzással szinte minden mondat után felharsan a nevetés. Ez másfajta dramaturgiát is megkövetel: nem véletlen, hogy ennyire rémisztőek azok a videók, amelyeken a Jóbarátokból, vagy éppen az Agymenőkből hiányzik a nevetés.
Például:
A revizionista vígjáték
Az utóbbi 15 évben egyre inkább visszatért a műnevetés nélküli szórakoztatás becsülete, egyre népszerűbbek lettek azok a sorozatok, amelyek nem kértek a nevető dobozból. Így például A hivatal, Már megint Malcolm, Modern család, Városfejlesztési osztály, Szex és New York sorozatok visszafogottabbnak is tűnnek, de kissé talán rafináltabbnak is – konzervnevetés egyikben sincs.
Érdekes, hogy a felnőtteknek szóló animációs sorozatok szinte teljesen nélkülözik a konzervnevetést: a Simpson család, a Family Guy, vagy éppen a South Park tudatosan nem él a műnevetés adta lehetőségekkel. Ezekben a sorozatokban inkább az olcsó tömegszórakoztatás szimbólumaként jelenik meg a konzervnevetés.
(Segítségemre voltak az Indiewire, az Origo és a Mother Nature Network cikkei.)
