A rendszerváltás után a felnőtt társadalom rémülten keresni kezdte saját identitását. Eközben még a gyerekre is figyelni? Nem sikerült. És egyébként is, mit mondjunk neki? Melyik érték az igazi? Mire neveljük? Mit mondjunk neki a jövőről? És magunknak?
A Könyvkóstoló irodalmi est legutóbbi vendége Takács Vera televíziós szerkesztő, rendező, a Süsü, a sárkány, A világ legrosszabb gyereke, a Kölyökidő, és számos más, mára legendássá vált film és tévéműsor megalkotója volt. Ebből az alkalomból készült vele az alábbi interjú.
Kedves tanárnőd, Piroska néni hatására eredetileg irodalmat szerettél volna tanítani, ám elvégezve az ELTE BTK magyar-történelem szakát, 1970-ben váratlan fordulatot vett az életed. Hogyan kerültél a Magyar Televízióhoz?
Sokat köszönhetek Dr. Katona Piroskának, a magyar-latin szakos tanárnak, aki a tabi gimnáziumban is úgy tanított, mintha az ország első gimnáziuma lenne. Francia lapokban publikált, Németh László a barátja volt, fiatal költőkkel tartott kapcsolatot, nekünk önképzőkört szervezett. Büntetésből került a tabi gimnáziumba. Igen, Piroska néni nagy hatással volt rám, de Ő nem akarta, hogy tanár legyek. Színésznek, rendezőnek szánt. Az ő erőszakos biztatására mentem el a Színművészetire jelentkezni. Nem akartam igazán, féltem, nem is vettek fel. Egészen kicsi koromtól úgy véltem, hogy nekem tanító néninek, tanár néninek, tanárnőnek kell lennem. Óvó néni azért nincs a felsorolásban, mert nem jártam óvodába. Viszont óvó néni hamar lettem, mindjárt érettségi után. Abban az időben az volt a szabály, hogy egyetem előtt a jövendő hallgató egy évig menjen ki a zéletbe, vagyis dolgozzon. Igaz ez csak a lányokra vonatkozott, mert a fiúk, még inkább elzárva az élet valóságától, katonaként szolgálták le az évüket. Szóval a mínusz 1. évben óvó néni voltam Karádon. Hosszú regény, tanulságos, a vidéki értelmiségi nők hatvanas évekbeli életéről szól. Nekem könnyű volt, én tudtam, hogy 1 év múlva biztosan megyek Pestre, egyetemre! Az egyetem öt éve alatt sem rendült meg a hitem a saját tanári elhivatottságomban. A gyakorló év maga volt a sikerélmény. Jó osztályt kaptam a Radnóti gimnáziumban, harcos vitáink voltak az elsősökkel Antigoné vagy Kreón igazságáról, véleményt cseréltünk a legújabb magyar irodalom értékeiről. Remek volt. Aztán jött az utolsó félév, maga a gyötrelem; hova, merre, kivel? Többen is megkérték a kezemet, biztos, szerződéses állást kínálva maguk mellett az ország legkülönbözőbb pontjain. Akkor valahogy elkezdtem félni attól, hogy megvalósuljon az álmom. Olyan véglegesnek tűnt. Lezártnak. Felnőttnek. Vagy csak egyik fickó sem volt az igazi? Nem tudom. Az is lehet, hogy eddigre értek be Piroska néni biztatásai? Szinte dermedten vártam. Volt meghívásom egy zsíros pártközponti állásra is, de a baloldali-liberális meggyőződésem, amiről még nem tudtam, hogy majd így hívjuk, szilárd volt, és nem engedte meg a hivatallá kövesedett apparátusban való munkát.
Visszautasítottam a lánykéréseket, a biztos állásajánlatokat, vártam, közben gyomorfekélyt növesztettem, és akkor megérkezett a távirat: menjek be a tévébe! Nekem a tévé olyan volt, ami hétköznapi embernek elérhetetlen. Színház, újság természetes volt, na de a tévé! A tévé meg éppen fiatalítani akart, és Pécsi Ferenc elnökhelyettes szétküldte a középvezetőit, hogy nézzenek tehetséges, talpraesett fiatalok után a végzős egyetemisták között.
Engem Pápai Lajos, a gyermekosztály vezetője nézett ki magának. Tetszett neki a sok jeles az indexemben, vagy a képem, esetleg az óvónői múltam? Ki tudja? Behívatott. Mentem. Ha nem sikerül, még mindig mehetek tanítani. Beszélgettünk; filmekről, irodalomról kérdezgettek. Szerencsém volt, hiszen abban az időben a Puskin mozi a bölcsészkar kihelyezett tanszékének számított. Minden magyar filmet megnéztünk, és minden arra érdemes külföldit is. A hatvanas évek második felében járunk! Főleg Jancsóról beszélgettünk.
A végén Pápai megkérdezte, hogy mit csinálnék, ha most hirtelen megbízna egy műsor szerkesztésével. Riadalmamban az igazat mondtam: leülnék és gondolkodnék. Ezzel meg is nyertem az állást.
Persze még eltelt a nyárból két hónap, csak azután jött a távirat: „úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz”. Jesszus, mi az, hogy úgy tűnik!? – de a végén valósággá vált.
Szerkesztőként azonnal a mély vízbe dobtak. Milyen volt a hetvenes évek elején a televízió, ez az akkor még nagyon fiatal „varázsgyár”?
A kérdés jó. Eleve felmerülhet, miért is kellett fiatalítani?
Egyrészt ez az új gazdasági mechanizmus ideje, tehát az egész társadalomban volt egyfajta pezsgés. Másrészt a televízió 13 év után belső megújulásra szorult. Amikor megalakult és hatalmas iramban fejlődni kezdett, mindenfelől jöttek emberek: színházakból, filmgyárból, és persze az utcáról is. Sok volt köztük a kalandvágyó, a művész, és feltűnően sok a feleség! Magas rangú katonatisztek, párt- és szakszervezeti funkcionáriusok feleségei. Közülük azoknak, akik tehetségesek és nagyszerűek voltak, máig emlékszünk a nevére, és fogalmunk sincs, ki volt a férjük. Ám sokan voltak köztük olyanok is, akik csak azért dolgoztak a tévénél, hogy addig se legyenek otthon. A korabeli káderpolitika úgy működött – a teljes foglalkoztatás jegyében –, hogy ha valaki nem jól végezte a munkáját, azt nem rúgták ki, csupán áthelyezték, vagy felvettek mellé valakit, aki talán majd megcsinálja helyette. (Az akkori mozgalmi szleng ezeket az alkalmatlanokat titán kádereknek hívta. „Ti tán tudtok kezdeni velük valamit.”)
Harmadrészt: addigra úgy tűnt, hogy tévésnek lenni, az különleges dolog, és ezt a tévések is kezdték érezni, ugyanis lassan egyre több szálloda volt, ahova TV stáb nem tehette be a lábát. Ez bizony nagyon ciki volt (ez a szó sem létezett még akkor), úgyhogy ráfért a tévére egy kis vérfrissítés.
Azt nem tudom, hogy hivatalosan mi indokolta a fiatalítást, talán egyszerűen csak az intézmény növekedése. Mindenesetre sokan jöttünk, mindenféle munkakörbe, nagy mellénnyel, hogy majd mi megmutatjuk. Csináltak nekünk tanfolyamot, és bevágtak a mélyvízbe. Ott aztán mellény ide vagy oda, úszni kellett. És mi úsztunk. Új arcok, új műfajok kerültek a képernyőre.
Harminchét éven át dolgoztál a tévénél, mint műsorszerkesztő, rendező és dramaturg. Melyek azok a műsorok, amikre emlékezve ma is öröm fog el?
