+ Interjú

Takács Vera: A jövőnkkel játszanak – dokumentumfotók a televíziózás múltjából

takács vera

A rendszerváltás után a felnőtt társadalom rémülten keresni kezdte saját identitását. Eközben még a gyerekre is figyelni? Nem sikerült. És egyébként is, mit mondjunk neki? Melyik érték az igazi? Mire neveljük? Mit mondjunk neki a jövőről? És magunknak?

  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera
  • takács vera

Az első büszkeségem Kemény Henrik életművének rögzítése. Ő volt az utolsó hiteles vásári bábjátékos egész Európában. Akkoriban kezdte járni az országot a Vitéz László-történetekkel. A közönségnek elemi örömet okozott, amikor a piros sapkás a nagy palacsintasütővel elpáholta az ördögöt (és képzelj, akit akarsz a helyébe). Nagyon tetszett. Mindenki azt magyarázta, hogy ezt nem lehet tévére vinni, ez nem alkalmas, a hangulata, a hatása nem átvihető. Szerencsémre Szabó Attila rendezőt sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről. A tehetség mellett nagy alázat kell az ilyen művek közvetítéséhez. A teljes technikát alá kell rendelni a műnek, soha nem szabad azt megváltoztatni. Ami van, abból kell kihozni a legtöbbet. Ez evidensnek hangzik, mégis nagyon sokszor előfordul, hogy egy adaptáció azért nem hozza a szükséges eredményt, mert az átíró és a rendező úgy érzi, hogy ez nagyon jó, de majd én még jobbá teszem. Pedig az alázat és a szolgálat az adaptáció lényege.

takács vera

Acél Rékát és Kovács Robit a nyolcvanas évek közepén fedeztem fel, azóta is jó barátságban vagyunk. A kép 2008 –ban készült .

Később is, amikor televízióra alkalmaztam műveket, mindig ez a szempont lebegett a szemem előtt, s ha a mű tényleg jó volt, sikerrel is jártam.

Fontos állomás volt számomra a Papírsárkány c. kisiskolásoknak szóló magazin. Somhegyi Bélával egykorúak voltunk, meg akartuk váltani, amit csak lehet. Csatlakoztak hozzánk írók, zenészek, tudósok, és a karikaturista Leho. Mindig mérgelődtünk és kacagtunk, álmodtunk és megcsináltuk. A körmeinket próbálgattuk. Itt jó volt szerkesztőnek lenni. Egyébként a szerkesztő munkája olyan Cyranós feladat… ezért akartam mindenképpen rendezőként is kipróbálni magam.

A Süsü, a sárkány születése elrendelt volt. Amikor meghallottam takarítás közben a rádiójátékot Miroslav Nastosijevictől, Bodrogi Gyula Süsü alakításával, tudtam, hogy ebből bábjátékot kell csinálni, és már indultam is. Fel sem merült, hogy akadályokba ütközhetek. Persze voltak akadályok, de én mentem, mint a tank. Amikor készen lett, nagyon szerettük, de a kritika fanyalgott. Szenteste délutánján sugározták, sokan mással voltak elfoglalva, kevesen látták. Meg voltunk szeppenve. Fél év múlva a Kőszegi Szemlén a zsűrielnök, dr. Ancsel Éva filozófus hosszan elemezte, mennyire jellemző a mi társadalmunkra ez a sárkánytörténet, amiben a jó csak kerülő úton tud győzni, de így is elbukik. Egy halom dolgot mondott, ami eszünkbe sem jutott, de mégis ott volt benne. Süsü nyerte a kategória díját. Aztán minden díjtól, elemzéstől függetlenül 27 ország vásárolta meg másfél év alatt. Kezdett kiderülni, hogy ez tényleg jó, hogy tényleg eltalált valamit, de azt, hogy még ma is állandóan vetítik a televíziók, sosem gondoltuk volna.

Süsü születését azóta legendák övezik. Minden résztvevő úgy gondolja, hogy nélküle nem jöhetett volna létre. ÉS tényleg, talán ez a titok! Olyan munkatársak csinálták, akik a magukénak érezték és mindent beleadtak. Dramaturg/szerkesztőként az volt a dolgom, hogy elindítsam a munkát, megírassam és elfogadtassam a forgatókönyvet, ezzel párhuzamosan pedig megszervezzem és fellelkesítsem az alkotói stábot. Ha az alapstáb tagokat sikerült jól kiválasztani, a szerkesztő akár már hátra is dőlhet, mert ők teszik a dolgukat. Ez a Süsünél remekül sikerült. Csukás, Szabó Attila, Lévai, Bergendy, Abonyi, Petrucz, egészen a bábvarró lányokig… tették a dolgukat.

Mivel szerkesztői státuszban voltam, majd 10 évnyi harc után, a korra jellemző simlizés segítségével, elértem, hogy elkészíthettem első önálló rendezésemet. 1979 – Ki lesz a főnök? 25 perces börleszk. Ezután már csak 7 évet kellett az első egyórás film elkészültéig várnom, ami A világ legrosszabb gyereke című mozi lett. Azzal kezdődött, hogy egy Kicsi a bors c. sorozathoz válogattam gyerekeket: sötét hajú, barna szemű kisfiút kerestem. Ekkor találtam Kovács Robit, aki nagyon vörös és nagyon tehetséges volt. Vannak kisgyerekek (kevesen), akik eleve mindent tudnak. Robi ilyen volt. Amikor a sorozatnak vége lett, éreztem, hogy ki kell valamit találnom, Robit nem hagyhatom parlagon megöregedni.

Egyik nap a Móra kiadó átküldte – jó szokása szerint – a frissen kiadott könyveit. Közte volt A világ legrosszabb gyereke, amit Nagy Katalin írt. Műveit régóta szerettem, Madzag-történetei és a Hónapló már megfordult nálunk a Papírsárkányban, 10 évvel korábban. Ahogy elkezdtem olvasni új regényét, rögtön a Robit láttam, ahogy ott áll a sarokban, és hívogatja a pontos időt. Ezt meg kell csinálni, bármi történik is! Mivel én nem a játékfilmek gyártásával megbízott szerkesztőségen dolgoztam, nekik pedig megvoltak a maguk tervei és munkatársai, nem szívesen adtak volna a tortájukból, úgyhogy kevés reményem volt a sikerre. Azért elkészítettem a treatmentet, és nyúztam a főszerkesztőt, csináljuk meg! Szerencsémre abban az időben már bimbózott nálunk a kapitalizmus, voltak produkciós irodák. Az egyik animációs filmeket gyártó cég éppen szélesíteni akarta a tevékenységi körét, élő filmmel szeretett volna próbálkozni. A producer, Herendi János is rágta a főszerkesztő fülét, hogy adjon neki lehetőséget. Szóval Kovács Béla főszerkesztő egyik fülén én, a másikon Herendi: gondolta, előbb szabadul, ha ad egy kis pénzt, hadd próbálkozzanak a fiatalok! Aztán legfeljebb nem sikerül… és nyáron már forgott is A világ legrosszabb gyereke. Következő tavasszal pedig elsöprő fölénnyel nyerte a Kőszegi Szemlén a közönség díját.

Persze volt, ami nem sikerült, bárhogy igyekeztem, de olyan, amit megtiltottak volna, nem akadt. Úgy ment ez annak idején, a hetvenes-nyolcvanas években, hogy májusban bekérték tőlünk, műsorkészítőktől a következő évi terveket. Akkor mi írtunk egy listát 10-20 ötlet-szinopszissal, gyártási leírással. Ebből aztán sok értekezlet, és még több főnök válogatott, s végül maradt, ami maradt. Olyan volt ez, mint a tetűs játék gyerekkorunkból:

Ennyi tetű volt a fejemben, ennyit anyám kiszedett, ennyi maradt benne!

Aki sok ötletet írt, annak több esélye volt, hogy végül marad valami.

Ma hogy látod, mitől váltak oly népszerűvé ezek a fent említett filmek?

Sok zenésztől hallottam, hogy „Hú, ez sláger lesz!” Aztán azt a dalt senki nem dalolta, a másikat viszont, amelyik csak úgy a wc-n jutott eszükbe, azt mindenki. Senki nem tudja, miből lesz sláger. Legtöbbször bizony csak az idő dönti el. Az irodalomból is tudjuk, hogy a kortársak ítélete nem mindig mérvadó. És vicces, de sokszor az is számít, hogy az adminisztrációt végző kolléga mit szeret, és így mi kerül gyakrabban ismétlésre. Volt régen egy mondás a tévében: „Tegyél egy görbe kancsót a képernyőre mindennap 2 percre, nyolc előtt 2 perccel. A nézők háborogni fognak. Mi ez? Milyen ronda! Távolítsák el azonnal azt a görbe kancsót! Kis idő múlva azonban megszokják, hogy ott van, aztán már várják, s amikor eltávolítjuk, akkor már követelni fogják, levelet írnak, és kérik vissza a görbe kancsójukat.”

Nincs titok. Vagyis titok van, csak nem fejtettük még meg.

Egyébként meg az is hozzátartozik, hogy sokat, sokfélét kell csinálni, és akkor majd lesz közte olyan, ami maradandó, ami átjön, amit sokan szeretnek.

Van egy másik legendás történet filmes körökben. Sztálin elvtárs és Zsdanov, a kultúrpolitikáért felelős elvtárs beszélgetéseként idézik:

– Hány filmet készítenek a szovjet művészek évente, Zsdanov elvtárs?
– Kb. százat.
– És mennyi ezek közül a remekmű?
– Kb. tíz.
– Akkor miért nem csak azt a tízet készítjük el?

Amikor évi 15 gyerekeknek szóló játékfilm, heti (!) 5-6 új, saját gyártású műsor, sorozatok, kisjátékfilmek, magazinok készültek rakásra, akkor volt rá esély, hogy némelyik nagyon jól sikerül. De ha csak azt a 2-3 kiválót akarják megcsinálni… hááát…

takács vera

A Kölyökidő a mi generációnk, a hatvanas-hetvenes években születettek számára meghatározó élmény volt, sőt, az ismétléseket ma is sokan megnézzük. Hogyan született ez a sorozat, miként készült és mi volt vele a célotok?

A Kölyökidő azzal nyert, hogy más volt, mint addig és akkor is bármi más.

A magánéletről szólt: arról beszéltünk, amiről a nézők is. A nézők leveleiből, meg a szereplők saját életének konfliktusaiból készültek a folyt. köv. epizódjai. A folytatásos történet volt a kulcs a sikerhez. Éreztem, hogy kell a sztori, kell a romantika, persze kellő iróniával átitatva. Fontos volt, hogy a néző számára önmaga jelenjen meg a képernyőn. És mert már az új gyártási szisztémában készült, így több lehetőségünk volt az önálló gazdálkodásra; az évközben összespórolt pénzből nyaranta játékfilmsorozatot, játékfilmet készíthettünk. A Tükröm, tükröm egy tiniszépségversenyről szólt, és Virág F. Éva regényéből készült. A Nem vagyok már gyerek a család széthullásáról, A Jégpályák lovagja egy kislány és tanárának szerelméről szólt – ezt az ötletet egyébként egy néző által írt igaz történet adta.

A sikerhez persze az is hozzájárult, hogy szép lányok és jó megjelenésű fiúk szerepeltek bennük. Volt szőke, barna, vagány, okos, hogy legyen választék, ahogy kell. Mindig volt kibe szerelmesnek lenni, és mi másról is szólt volna az egész. J

Érdekelne, hogy a rendszerváltás után, mikor a tévéelnökök úgy hullottak, mint a legyek, és a politika egyre inkább betolakodott a közmédiába, míg végül aztán meg is fojtotta azt, nehéz volt-e műsoron tartani ezt a kölyköknek szóló műsort?

Oldalak: 1 2 3 4

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Jenei Istvánné

    2015-05-06 - 23:03

    Drága Vera, nagyon büszkék vagyunk Rád!Sok egyebet is megtudtam rólad a fenti írásból., mint amit eddig is tudtam.
    Piroska néni nekem is meghatározó volt az irodalom szeretetében.
    További sok sikert kívánok.
    Jó volt látni Jakupcsek Gabi műsorában is.
    Szeretettel:Vera és volt tanárod,/ aki már alszik/

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top