Induljunk ki abból, hogy a halálbüntetés visszaállításának ötlete csak egy fölösleges gumicsont, amin elrágódnak az újságírók és a bértollnokok, amíg a fontosabb dolgok helyett erről csacsognak. Tessék én is bedőltem, de…
…mi van akkor, ha ez nem csak gumicsont, mi van, ha presztízs-kérdés lesz belőle, és tényleg megcsinálják?… mert a többség támogatja!
Vajon tényleg támogatja a többség? Azok, akik igent mondanának arra, hogy legálisan lehessen embert ölni, hányszor gondolták végig korrekten és következetesen? Mi van akkor, ha az ő apjukat, gyereküket akasztják? S mi van, ha utólag kiderül, hogy félreértés, téves bírói döntés, megbuherált bizonyíték állt a már végrehajtott ítélet hátterében?
S ha már a halálbüntetés visszaállítása mellett kardoskodnak, s egyik érvük az elrettentés, akkor csak egy lépésre vagyunk attól, hogy napirendre kerüljön a nyilvános kivégzés intézménye. Elvégre az oly igen dicsőített és magasztalt Horthy-korszakban (a konszolidáció előtt) még ez is belefért az elrettentésbe és a példastatuálásba!
Tegyük félre egy kicsit a politikai hovatartozást, s nézzük meg – a névtelen szemtanú szerint – miként zajlott egy hivatalos akasztás 1919. december 17-én, Budapesten, Bali Mihály (1856-1926) hóhér aktív közreműködésével.
Kemény, hideg téli nap.
Nyolc órára van kitűzve a kezdet. A fogház udvarának hátsó része szorongásig megtelik.
Tisztek csoportja jön kabarét látni. Az utcán a fogház előtt autók tömege. Csendőrszakaszok zárják el a járdákat. A tömeget az utca túlsó felére szorítják. Autókon jönnek, egyre jönnek. Tisztek, ludovikás diákok, öreg, molylepte urak, izzadt talpú miniszteri tanácsosok, kiknek nagyon fájt a kommunizmus. Eljöttek gyönyörködni.
Szőts nevű csendőrkapitány a rendező. Csak jeggyel lehet belépni a fogház udvarára; de sok a protekciós, jegy nélküli. Egypár hisztériás méltóságos asszony szeretne bejutni. Kettő-három volt olyan, aki férfiruhát húzott magára, melyhez kitűnő maszkul szolgált kiélt, szegletes arcuk, nagy orruk és nyurga alakjuk…
Kezdődhetne így egy XXI. századi kivégzés is, persze a kíváncsiak számára méltóbb körülményeket biztosítanának a szép stadionok, és a VIP-páholyok. A beléptetést is könnyebb lenne ellenőrizni, mint egy évszázaddal ezelőtt. Addig persze tisztázni kell még, hogy a szimpla szurkolói kártya elegendő-e a jegyvásárláshoz. De, hagyjuk a bizonytalan jövőt! Nem szívesen adok ötleteket!
1919. december 17-én az első kivégzett kommunista Schön Gábor volt:
Csinos, barna arcú fiatal férfi. Érdekes és finom arcán nyugalom. Lábán cipő helyett posztópapucsok vannak. Kis, kötött, szürke sapkáját a kezében szorongatja. Megáll az asztal előtt. Végignézi a bírót, ki előtte valamit felolvas. Alig látható mosoly jelen meg a szája szélén a hazug vádakra.
Az államügyész szól:
– Hóhér! Teljesítse a kötelességét!
Két pribék megragadja, kezeit a bal lábához kötözik, egész a térdízülethez, úgyhogy a háta előregörbül.
Bali felment a létrán, kezében hurok és a piszkos törülköző.
A pribékek a lépcső felső fokára állítják Schön Gábort, ki egy utolsó pillantást vet még az őt szájtátva bámuló tömegre, és lehunyja szemeit.
A hóhér nyakára illeszti a kötelet, a hurkot beakasztja a cölöp felső részén megerősített kampóba, a két pribék elkapja lábai alól a lépcsőt, és a megkötözött lábak hosszúra hagyott kötelét a bitócölöp alsó részére erősített csigán húzni kezdik.
A meggörbített hátgerinc roppan egyet és elszakad. Az így kifeszített test még egyet sem rándulhat, mozdulatlan. A hóhér fent kiemeli a nyakcsigolyát, és a fejet rettentő erős nyomással előretöri. A szemeket mutatóujjával, az álkapcsot kisujjával leszorítja, csak az otrombán nagy hóhérujjak alól itt-ott kilátszó arcrészeken látszik a halálküzdelem.
A fulladozó ember arca felfúvódik – a homlokerek kidagadnak, az arc szederjessé válik, és lassan sápadni kezd. A hóhér letörli a halálverítéket, leszáll a létráról, a főbíró elé lép, kalapját leemeli és jelenti:
– Nagyságos uram, az ítéletet végrehajtottam.
A hosszú, kinyúlt test a bitón elkeskenyedik, az előbb még gömbölyű arc hosszas, féloldalra csüng. A törvényszéki orvos a bitó alá lép, a pribékek feltépik a kivégzett mellén a ruhát, előtűnik a sárgára változott mell.
A szív még ver, lassan, elhalóan.
Pár perc múlva az orvos is megállapítja a halált…
Tényleg azt akarjuk, hogy állami megrendelésre, a mi jóváhagyásunkkal ilyesmi történhessen újra (és újra) Magyarországon?
***
A szöveg teljes terjedelmében elolvasható a Magyar pokol című kötetben (Magvető Könyvkiadó, Budapest 1964).
