Halálosan megfenyegették és elüldözték házából azt a performanszművészt, Kubra Khademit, aki páncélban sétált végig az utcán Kabulban, hogy így hívja fel a figyelmet a mindennapos, nőket érő erőszakra. Tette ezt egy olyan országban, ahol egy nőt bármikor megkövezhetnek, megerőszakolhatnak vagy megölhetnek a nyílt utcán, gyakorlatilag indok és következmények nélkül.
Március elején, az afgán fővárosban, Kabulban, a házától nem messze lévő szomszédos utcában tett 8 perces sétát páncéljában Kubra Khademi, akit azonnal körbevettek a férfiak, és fogdosni kezdték. Megpróbáltak benyúlni az acél ruházat alá, majd amikor az nem sikerült, kövekkel kezdték el dobálni.
Obszcén szavakat kiabáltak rám, majd lökdösni kezdtek, de megpróbáltam nekik visszaszólni. Semmit nem éreztem, szóval a páncél működik. Azt akarom, hogy az erőszaktevők meglássák végre, mit tesznek a nőkkel nap mint nap. Afganisztánban tíz nőből nyolc találkozott már az erőszak valamilyen formájával, legyen az szexuális, fizikai vagy pszichológiai eredetű abúzus
– nyilatkozta a 27 éves nő a The Guradiannak.
Az utcai zaklatás ugyanis gyakori jelenség Afganisztában. Minden előzmény nélkül lépnek oda a férfiak a talpig burkában sétáló nőkhöz, és „szerencsésebb” esetben „csak” megfogdossák őket, ám olyan is előfordul, hogy akár fényes nappal rángatják el és erőszakolják meg áldozatukat. Khademit 4-5 éves korában érte az első utcai zaklatás, onnantól kezdve pedig számtalanszor megtörtént vele hasonló eset.
Kislány voltam, de a mai napig emlékszem az első alkalomra, képtelen vagyok elfelejteni. Amikor a férfi fogdosni kezdett, azt kívántam, bárcsak acélból lenne az alsóneműm, és ne tudna hozzámérni. Innen jött az ötlet, hogy csinálok egy erényövet, amelyet az egész testemre rácsatolhatok
– mondja a Khaemi, aki a páncélruhát acélból készíttette egy helyi kovácsmesterrel 3000 forintnyi Afgán afgániból.
Az Iránban, egy menekülttáborban született művésznőnek nem ez az első performansza. Korábban ugyanis pont a menekültléttel kapcsolatos fájdalmait dolgozta fel, így nyerve meg egy képzőművészeti ösztöníjat Pakisztánba.
Egyik ilyen szereplése alkalmával kiült egy Lahore-i utca kellős közepére, ahol berendezte saját alkalmi lakását, és ott kezdett el olvasni, zenét hallgatni míg érte nem jött a rendőrség, és bevitték az őrszobára. Egy másik alkalommal néhány órára bezárta magát egy bőröndbe, így szemléltetve a menekültek kiszolgáltatott helyzetét, a harmadik performaszában pedig a nézőközönsége felett lebegett egy plafonon. Miután azonban lediplomázott visszatért Iránba, noha szülei óva intették ettől:
Ide tartozom, az enyéim között kell élnem. Úgy érzem, szükség van itt a művészetemre, muszáj megmutatnom mi történik. Afganisztában kockára teszed az életedet, ha művészettel foglalkozol – ez persze távolról nézve izgalmasnak tűnhet, közelről viszont rémisztő. 2008-ban, amikor visszatértem Kabulba sokként ért, hogy amikor egy férfi megfogdosta a fenekemet én pedig ráordítottam, akkor nemhogy segítettek volna a járókelők, hanem inkább obszcén kifejezéseket ordítoztak nekem, kigúnyolva segélykérő kiáltásomat.
– meséli.
A jelenlegi performansz tehát nem előzmény nélkül történt, a válaszreakció pedig több mint döbbenetes, hiszen miután felkerültek a világhálóra a Khadamiról készült fotók, a művész telefonjára és e-mail címére sorra érkeztek a halálos fenyegetések.
Egy barátom segítségével menekültem el a helyszínről, aki már a kocsijában várt rám. Éppen, hogy sikerült eliszkolnunk, a tömeg ugyanis már az autó tetején ugrált. Azóta özönlenek a telefonomra a trágár szavak és a pornográf képek, de csak a halálos fenyegetések rémítenek meg igazán, hiszen itt megöltek már nem egy újságírónőt, színésznőt és énekesnőt, miért ne ölnének meg egy művészt is. A múltkor majdnem elkapott három férfi, de végül sikerült elszöknöm előlük. Úgy néz ki, hogy nem térhetek többé haza, hanem ismét menekültként kell élnem, mint korábban.
Született azonban pozitív válaszreakció is, az eset után egy-két nappal ugyanis néhány afgán férfi aktivista burkába öltözve vonult fel Kabulban nőnap alkalmából, hogy így fejezzék ki szolidaritásukat a bántalmazott nőkkel.
Khademi tiltakozása tehát már aktivistákat is inspirált, noha a művésznő azt mondja, előadásai mögött nem húzódik semmiféle konkrét politikai szándék:
Nem aktivista vagyok, hanem művész. Mindig saját tapasztalatokból merítek a munkáimhoz, de nem szavakat, hanem a testemet használom a mondanivalóm kifejezésére. Semmit nem bántam meg, bármikor újra megcsinálnám a performanszt. A művészetemmel utolsó leheletemig küzdeni fogok a nők elleni erőszak ellen, ha kell az életem árán is.
