Mariana Gorcyca: Az utolsó ütés
Az Utolsó ütés a szerző harmadik regénye, ebben hősei számára egyszerre több életutat is felkínál, különböző időkben, mégis ugyanazt az életet. Az út bennünk van, ezért nincs vége. A fejezetek úgy sorakoznak egymás után, mint a dominókockák, egyiknek a vége a másiknak a kezdete, és az a gyanúnk, hogy a belső út egy spirál. A regény hősét a golf iránti szenvedélye ötletesen és élvezetesen viszi végig egy labirintuson, amelyből csak akkor van kiút, ha végigolvassuk az ő történetét – vagy még akkor sincs. De örülhetünk, hogy a lehetőségeinket a golfjáték fesztelenségével kereshetjük tovább, mert ez az a sport, amelyben az ember leginkább szabadnak érzi magát.
Érdekessége még a regénynek, hogy az író tudatosan, nőként választ (keres?) két férfialakot – egy egészen fiatalt, és egy idősebbet – a maga számára ahhoz, hogy a játékról, a játék diktálta szenvedélyről, a magunkkal hurcolt gyerekkori görcsökről meséltessen.
A könyvet a szerző jelenlétében április 25-én, szombaton 17 órától a Millenáris Szabó Magda termében mutatják be.
(Részlet a regényből)
Kiment a fürdőszobába, és amikor visszajött, azt mondta:
– Azt hiszem, pár éve az Európai Unióban is azt szeretnék, mint az USA-ban, megtalálni a saját identitást. Összeolvasztani a különböző etnikumokat, és az új ötvözetet új formába önteni. Amerikában eredetileg a protestáns angolszászok voltak túlsúlyban. A modern Európában a forma méreteit és adatait szintén Nyugat-Európában szabják meg, de a német fegyelem lesz a kötelező mérce.
– A második világháború után (ahogy a történelem szóba került, Issac, rögtön felélénkült), a németek végre megtanulták, hogy nem csak fegyverrel, megszálló hadsereggel érvényesíthetik fölényüket, értékeiket és munkafegyelmüket. Az Európai Unió frissességet, magas életszínvonalat jelent, amit az országok követni akarnak, és könnyebben válik modellé. Hogy az ember jószántából, ellenállás nélkül átalakuljon, nos, ennek a folyamatnak a megvalósításáról a németek egy pillanatig se mondtak le.
– Nehéz dolguk van a görögökkel, a spanyolokkal, az olaszokkal, portugálokkal, a románokkal, bolgárokkal…
– Úgy van, Ramona! De az általad felhozott példák hátterében a történelem, a nemzeti büszkeség áll… A régi görögök, a rómaiak, a trákok…
– …meg a másfajta éghajlat. Jöjjön Fritz, Johann, Brigitte, Therese, és dolgozzanak nyáron negyven fokos hőségben. A szorgalmukkal is csak három-négy napig bírnák. Azután ők is értékelnék a délutáni sziesztát, a táblajátékot az árnyékban, a pletykálkodást a ház vagy a kocsma előtt.
– Nem hiszem, hogy igazad van, Ramo. Erdélyben, Szászsebesen, Alsópiánban, ahol én nőttem fel, pár száz évig Johann, Fritz, Brigitte és Therese dolgozott.
– És otthon találkozol még velük?
– Nem, elmentek!
– Na, látod?
– De látom őket, ha nyáron szabadságra jönnek, vagy a halottaiknak gyertyát gyújtani a temetőben. És mi azt mondjuk ilyenkor, hazajöttek a szászok.
– És ők mit mondanak?
– Nekik Németország is, Románia is az otthonuk. Romániában is nehéz volt nekik a háború után, amikor deportálták őket, nehéz volt Ceauşescu alatt, de nehéz volt nekik Németországban is, miután elmentek, mert hosszú ideig auslendereknek csúfolták őket.
– Miért címkézik egymást az emberek?
– Nehéz megmondani, Ramo! Talán a sztereotípiák miatt, amelyekre egyénileg, de kisebb-nagyobb csoportokban is hajlamosak vagyunk: önmagunk túlértékelése, viszonyítás, érzéketlenség, előítélet, a felgyűlt negatív tapasztalatok… Mindnyájan áldozatok és egyben a diszkrimináció forrásai is vagyunk. De talán túlzás diszkriminációt emlegetni.
– Nehezen bírlak követni. Talán fáradt vagyok, vagy rosszkedvű. Lucas, kifejtenéd, kérlek?
– Romániában mi milyennek tartjuk a cigányokat? Mind lustának, tolvajnak, piszkosnak… Hányan értékeljük a vérbeli zenéjüket, az igazi kitartásukat, a nomád szellemüket is? És milyennek látjuk a Pruton túli moldvaiakat? Együttérzéssel, kíváncsian, fölényesen gúnyolódunk a régimódi beszédükön, a tájszólásukon… Ugyanazzal a lekezelő kedvességgel, amivel sok nyugati szeme is azonnal megtelik, ha románokkal, görögökkel, balkániakkal találkozik. Nem tudom, láttátok-e a németek szórakoztató műsorait, milyen vicceket engednek meg a törökök rovására, akik már nem is tudom, hány nemzedék óta Németországban élnek. Egy népes török közösség, a saját keleti szokásaival, a nők öltözködésével, a hangsúlyaival, az étkezési szokásaival folyamatosan a viccek célpontja. A mai Egyesült Európában az etnikai különbség kiapadhatatlan humorforrás. A kereskedelmi tévék azt kínálják, amit a nézők többsége elvár. Egyrészt a politikusokat olyan kijelentések szerint taksálják, amelyekben vannak etnikai utalások, másrészt a tévéadók bátorítják a diszkriminációt, még akkor is, ha az alkotók azt hiszik, hogy ők csak humort és szórakozást nyújtanak. Minden borotvaélen táncol. Merre fog elbillenni? A különbségek békésen összehangolódnak, vagy éppen ellenkezőleg, a szélsőségek lejtőjére csúsznak, ami Európa északi felén már elkezdődött?
– Igen, borotvaélen. Akárcsak ma a te labdád…
(Fordította Koszta Gabriella)
Mariana Gorczyca Brăilán született, egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Nagyszebenben végezte. 1990 óta Segesváron él.
Jelentős kulturális újságírói tevékenysége. Rendszeres látogatója a nemzetközi könyvfesztiváloknak. Külföldön szerzett tapasztalatait a városa, Segesvár kulturális életében kamatoztatja. Fő szervezője a segesvári nemzetközi irodalmi találkozóknak.
Cikkeit, interjúit, kritikáit a România literară, Observatorul cultural, Contemporanul és Vatra című irodalmi lapokban közli.
Szenvedélyes utazó és golfjátékos.