Kicsivel több mint 797 millió forintnyi dollárért kelt el Amrita Sher-Gil önarckép című festménye egy New York-i árverésen, ezzel pedig új rekordot állított fel a művésznő: övé lett a világ legdrágább képe, amelyet indai művésznő készített – írta az ardaily.com. A magyar származású festő, akit az indai Frida Kahlo néven is emlegetnek, élt többek között Magyarországon, Franciaországban, Olaszországban és Indiában is, festményeivel pedig sokat tett a nők emancipációjáért és a társadalmilag kirekesztettekért is.
Amrita édesanyja Gottesmann Marie-Antoinette operaénekes és édesapja Umrao Sher-Gil találkozása mondhatni sorszerű volt: a magyar származású Marie-Antoinette egy európai körutazás során, Londonban figyelt fel az indai Bamba hercegnő hirdetésére, amelyben zeneileg művelt társalkodónőt keresett magának a hazájába való visszaútjára. A Szikh Birodalom utolsó maharadzsájának, Dalip Szingnek a lánya pedig éppen a magyar hölgyet szúrta ki magának, így 1911-ben vele együtt tért vissza Pandzsábba. Marie-Antoinette itt ismerkedett meg Umrao Sher-Gillel, akivel azonnal egymásba szerettek. A férfi nem mellesleg egy dúgazdag szikh arisztokrata család sarja volt, öt nyelven beszélt, a filozófia, a csillagászat és a teológiai tanulmányok mellett pedig fényképezéssel foglalkozott – ennek köszönhetően maradt fent viszonylag sok kép Amritáról és az akkori Indiáról is.
Esküvőjük után, 1912-ben költöztek vissza Magyarországra, abba a Szilágyi Dezső tér-i bérházába, ahol Amrita megszületett rá egy évvel később, január 30-án. Az első világháború kitörése után azonban el kellett hagyniuk otthonukat, végül pedig Dunaharasztiban telepedtek le. A fiatal lány itt tanult meg húgával, Indirával együtt írni és olvasni magyarul, édesanyjuk révén pedig egyúttal a magyar népi kultúrát is magukba szívták. A tehetséges nő kora gyermekkori évei és a magyar népmesék világa későbbi munkáin is visszaköszön például a Vidéki piac című képén.
A szülőhazából Indián át Olaszországba
A labilis idegzetű és roppant érzékeny édesanya biztatására Amrita már öt évesen akvarelleket festett, később pedig az orientalista festőművész, művészettörténész és író nagybátyja, Baktay Ervin egyengette útját, aki sok hasznos szakmai tanáccsal is ellátta. 1921-ben a család azonban kiköltözött Indiába és a Himalája lábánál található Szimla városában kezdett új életet. Amrita rajztudását ettől kezdve egy új tanító Beven Pateman segített fejleszteni, valamint egy olasz szobrász is, aki az édesapa nem kis bosszúságára hosszú hónapokon át lakott náluk és élvezte Marie-Antoinette különleges vendégszeretetét.
Nem sokkal később a család Firenzébe költözött, ahol Amrita a Santa Annunciata iskolában kezdett tanulni, amely valójában egy szigorú zárda volt. A család azonban visszatért Indiába, mert a már akkor is lázadó tehetséges lányt kirúgták, miután elárulta, hogy édesapjával együtt ő maga is atesita. A visszatérés jó döntésnek bizonyult, akkoriban ugyanis látogatóba érkezett hozzájuk Baktay Ervin, akinek javaslatára élő modellel kezdett dolgozni, így szakmai fejlődése felgyorsult.
Paris, je t’aime
Nagybátyja trenírozásának és saját kitartásának köszönhetően 1929-ben önbizalommal telve vágott neki Párizsnak, ahová családja is követte. Beiratkozott a nagyhírű École des Beaux-Arts-ba, és mint majdnem minden művész, a bohémek életét élvezte: ekkortájt kezdődött szexuális kalandozása, amelybe férfiak és nők is egyaránt belefértek.
Hogyan is érezhetné valaki egy forma gyönyörűségét, egy szín finomságát vagy egy vonal ritmusát úgy, ha csak a szemével látja és nem ízleli meg?
– hangoztatta Amrita, aki felvállalta, hogy heves szexuális étvágya is intenzíven hozzájárul művészetéhez – olvasható www.telegraph.co.uk cikkében. 1933-ban a Fiatal lányok című képét beválogatták a Párizsi Szalonba, ahol egyedüli ázsiai művésznőként és legfiatalabb festőként aranyérmet nyert. Noha az ezt követő időszak festészeti szempontból termékenynek bizonyult, és több párizsi kiállításon is szerepelt műveivel, mégis úgy döntött, hogy inkább hazatér Indiába.
Európa Picassóhoz, Matisse-hoz, Braque-hoz és még sok másik festőhöz tartozik. India viszont csak hozzám
– indokolta Indiába való visszatérését.
Időközben azonban sok szakmai támadás is érte: kifogásolták modern festészeti technikáját, így 1935-ben visszaadta a Páriszi Szalonban kapott díjat és az azzal járó pénzt is, mondván:
adják inkább olyasvalakinek, aki hagyományos képeket fest.
Páriákat és meztelen nőket is megfestett
Indiába való visszatérése után az akkorra már nyugati világhoz szokott festőművész szeme elé elképesztő nyomor tárult, ennek hatására pedig meggyötört arcú, csontsovány embereket, a kasztrendszer kirekesztettjeit, vagyis a páriákat kezdte el megfesteni. Egyúttal azt is elhatározta, hogy a nyugaton elsajátított modern festészeti technikákat együttesen alkalmazza a tradicionális indai gondolkozásmóddal. Így jöttek létre többségében az indai hagyományos módszerekkel ötvözött posztimpresszionista életképei:
Utálom az olcsó, giccses és érzelgős kliséket
– magyarázta képeiről.
Új elképzeléseit megvalósítva hamar az első számú modern pandzsábi festővé lépett elő, stílusával pedig új irányzatot teremtett, amely India függetlenné válásakor ért be, de már az 1940-es években kirajzolódtak erővonalai. Az Amrita által megalapozott irányzat hatására alakult meg Madrasban a Progresszív festők egyesülete 1944-ben, a Delhi Silpi Chakra pedig 1947-ben. Követői közül az egyik legkiemelkedőbb a művésznő unokaöccse Vivan Sundaram, aki Amrita műveiből készített fotómontázsokat, művészettörténész feleségével együtt pedig a mai napig gondozza a nő szellemi hagyatékát.
A Indiai Frida Kahlóként emlegetett festő nemcsak a páriákért, de a nők emancipációjáért is sokat tett, hiszen képein bemutatta az akkori nők kiszolgáltatott helyzetét és a társadalmi életből való kirekesztését: tette mindezt ezt úgy, hogy akkoriban meglehetősen botrányosnak számított például a nők meztelen ábrázolása. Ráadásul abban a korban vált ismert művésszé, amikor az alkotómunkát kizárólag férfiak végezhettek elismeréssel, és egy nő labdába sem rúghatott mellettük. Amrita hatására azonban egyre több nő mert belevágni az önmegvalósításba, és kezdett el festészettel foglalkozni.
Az édesapjával együtt Gandhiért és Nehrutért valósággal rajongó nő egy művészettörténész barátja javaslatára 1936-ban India déli részére utazott, ahol három hónapot töltött adzsantai és elúrai barlangtemplomok tanulmányozásával, festményei pedig parasztokkal, nővérekkel és tevehajcsárokkal teltek meg.
Magyar származású gyerekkori szerelméhez ment hozzá
A tanulmányút után, 1938-ban visszatért Magyarországra, ahol összeházasodott gyerekkori szerelmével, Egan Viktor orvostanhallgatóval, aki egyébként az első unokatestvére volt. A frigy hallatán igen csak meglepődtek az akkor 25 éves lány szülei, akik ugyan ismerték és elfogadták lányuk kicsapongó szexuális kísérletezéseit, de a vérfertőző házasság már őket is sokkolta. A tiltás ellenére azonban összeházasodtak és Kiskunhalasra költöztek, ahol a férj katonaorvosként dolgozott.
Az idilli korszak után 1939-ben azonban visszaköltöztek Indiába, azon belül pedig Gorakhpur-ban telepedtek le, mert férje a helyi cukorgyár orvosaként kapott munkát. Az Indiába való visszatérés azért is jelentős, mert innen számítható Amrita festészetének második szakasza: a Kalkutta csoport, a bengáli iskola, Jamini Roy és Rabindranáth Tagore is erősen hatottak művészetére, erről árulkodik többek között Két elefánt című festménye is. Két évre rá, 1941-ben, éppen amikor a Lahoréban rendezendő első nagy kiállítására készült a képzőművész hirtelen megbetegedett, rövid időn belül kómába esett, december 5-én pedig elhunyt.
Mivel testét az akkori hagyományok szerint elégették és a Ravi folyóba szórták, betegségének pontos okát a mai napig nem tudják. Egyes feltételezések szerint azonban Amritán férje Viktor hajtott végre harmadjára is abortuszt, a műtét után azonban váratlan komplikáció lépett fel és a lány elvérzett. Ezután édesapja súlyos depresszióval küzdött, édesanyja pedig öngyilkosságot követett el.
Amrita tehetségét csak halála után ismerték el igazán, a Hegyvidéki nők (Hill Women) című műve például 1978-ban postabélyegen is megjelent Indiában, a napokban pedig egy New York-i árverésen pontosan 797 043 200 millió forintnyi dollárt fizettek Cím Nélkül (Önarckép) című festményéért. Korábban a Vidéki piac című munkája tartotta a rekordot, amelyért 2006-ban 307 189 182 millió forintnyi rúpiáért fizetett egy tehetős gyűjtő.
