Az igazi nő mindig gondosan kisminkeli magát. Mindig mosolyog, akkor is ha nem akar. Mindig csak nevet, és ha mégsem, úgy csinál, mintha. Összeomlani is szexisen tud. Kifogástalan hófehér szobában, díszletek között.
Ránctalan. Nincs narancsbőre. Egy deka felesleg sincs rajta. Fogai tökéletesek, hálivúdi mosoly, úgy ám! Arcbőre makulátlan, ha mégsem, magára vessen vagy tanuljon meg photosoppolni!
Az igazi nő álma csakis az, hogy hófehér ruhában férjhez mehessen valakihez, és onnantól kezdve pont. Elkészült. Beérkezett. Révbe ért. Ásó, kapa, gyermekáldás, pipa! A többi, bagatell.
Ha Jaksa Tímea Intimitá(r)s kiállítását nézzük a Három Hét Galériában, arra gondolunk, lehet, hogy ilyen az igazi nő. Vagy legalábbis ilyennek kellene lennie. Tizenöt képbe sűrítve kapjuk az arcunkba a női szépség receptjét: légy tökéletes!
Nem akarjuk őt bántani. Tényleg nem. Esküvői-glamour fotók között valóban ízlésesen, igényesen megoldott fényképek ezek, sőt kiemelkedőek ebben a kategóriában.
Nincs velük bajunk, ha helyi értéken kezeljük és nem állítjuk be művészetnek. Jópofák a plafonról lelógó könyvek is, amelyekben Tímea blogjából olvashatunk részleteket, képei szereplőinek rövid történetét. Ahogy maga is megfogalmazta, mindez káosz a falon:
Nőkről szóló képek, érzések, (…) véletlenek, vonzások áradata.
Először a történeteket választotta ki, és csak utána a fényképeket: van olyan fotó, amihez nincs történet, és van olyan történet, amihez nincs fotó.
Még mindig nem lenne ezzel semmi bajunk, ha a fényképek nagy része nem azt a társadalmi szempontból romboló sztereotípiát erősítené, hogy a nő legyen mindig tökéletes. Vékony, olyan igazi modell alkat, és másra se vágyjon, mint egy hercegre, aki elveszi őt a világ legszebb fehér ruhájában.
Ha elfogulatlan idegen nők nézik végig a kiállítást, közülük hányan mondják majd azt, igen, magamra ismerek, én is pont így festek a tükörben, mint az a combfixes 45 kilós manöken. A legnagyobb gondunk nyilván az, hogy sokakban komplexusokat generálhat a válogatás. Számunkra hamis képet közvetít a női szépségről és a nő valódi vágyáról: a lányszobák baldachinos ágyában gondosan megformált cukormázas világot.
A fotográfus viszont állítja, a női szépséget akarta bemutatni, persze korántsem tökéletes módon, ahogy ő fogalmaz. Tudjuk, hogy jót akar. Tudjuk, hogy szívvel-lélekkel csinálja, amit csinál, a képek technikailag tényleg jók és szépek, de.
Egy nőkről szóló kiállításon, húsvér nőket akarunk látni! Anyákat, akik büszkén vállalják a szüléstől átformálódott testüket. Lányokat, akik húsz rétegnyi smink nélkül is sugároznak. Nőket, akik egy férfi nélkül is megállják a helyüket, mert nem feltétlenül egy esküvő jelenti számukra az önmegvalósítást.
Félreértés ne essék, nem az esküvői fotókat kifogásoljuk, hanem, hogy mindezt úgy tálalják, mintha (csak) ilyen lehetne a Nő.
Mert amíg azt hazudják a körülöttünk lévők, hogy az igazi nő színtelen és szagtalan, nem fog változni semmi: maradunk önbizalomhiányos, irányítható nők, akik egy illúzió miatt gyűlölik saját testüket.
