Az oktatási rendszer átalakításának irányítói mostanra megnyugodhattak, sajtó-hőbörgésen kívül más baj nem következett a tankönyvbotrányból, s ha mégis, az nem közérdekű. Biztos vagyok benne, hogy néhány szülő jobban odafigyel arra, hogy mit/miből tanul a gyerek. Ezért akár örülhetünk is a penetráns tankönyveknek.
Feledhetetlen pillanatokat szerzett sokaknak, hogy megtudták: A hetedikes irodalomtankönyv szerint a CNN-t nézni olyan igénytelenség, mint kólát inni és hamburgert enni. Az ötödikesek oktató-CD-je is kiverte a biztosítékot, s komoly vitákat gerjesztett Lackfi János tankönyvbe emelt tinibugyija is.
Kevés szó esett viszont a finomabb, némi odafigyelést igénylő esetekről. Pedig ilyen is van bőven. Az Alföldy Jenő és Valaczka András által jegyzett nyolcadikos irodalomkönyv 106. oldalán például – okkal-joggal – azokról a népekről van szó, melyek a magyarsággal együtt élnek. Lássuk be, fontos téma ez, amikor az ismeretekből fakadó nemzeti büszkeség helyén a kisebbségérzésből fakadó nemzeti gőg trónol.
Kénytelen vagyok kettőnél több mondatot idézni a Török, tatár, tót, román című szakaszból:
…Szemébe mernénk-e nézni József Attilának? Rendeztük-e közös dolgainkat a vers írása óta eltelt hatvan-hetven év alatt? Megbékéltünk-e végre szomszédainkkal? Bizony nem.
Idegenkedésünk jórészt az ismeretek hiányából is adódik. Nyugatimádóként egyre többet tudunk a németekről, az angolokról, az amerikaiakról, ám szomszédaink értékei mintha kevésbé érdekelnének.
Tegyünk most csupán annyit a József Attila-i »rendezésért«, hogy legalább megnevezünk néhányat a szlovák és a román nép kiválóságai közül! Csupán neveket sorolunk, s a tankönyv olvasóira, »befogadóira« bízzuk, hogy leülnek-e az internet elé, hogy közelebbről megismerkedjenek velük…
A nyugat imádatának korszakonként visszatérő vádja nem jelent különösebb újdonságot, s el is siklanánk fölötte, ha nem többes szám első személyben lenne a mondat, s megszólaló „mi” nem különböztetné meg magát a tankönyv olvasóitól! Tisztelettel kérdem, kik azok a nyugatimádók, akiknek nevében a tankönyvszerzők megszólalnak? S ha itt nyilvános önkritikát gyakorolnak, akkor azzal miért kell terhelni a nyiladozó elméjű, világra eszmélő fiatalokat?
Félreértés ne essék, maga a kérdésfelvetés – egyre betegebb magyarságképünk szempontjából – hihetetlenül fontos, de az, ahogy a témát sikerült megragadni, egészen meghökkentő. Annyi mindenről lehetne/kellene beszélni a népek és kultúrák együttélése és egymásra hatása kapcsán! Mi köze van ennek a nyugatimádathoz?
Az már csak hab a tortán, hogy a „román nép kiválóságai közül” kiket sorolnak fel: Alexander Bălănescu, Eugen Ionescu, Mircea Eliade, Emil Cioran, Maia Morgenstern, Ion Barbu, Constantin Brâncuși, Nadia Comaneci…
A tankönyv szerzői – tovább növelve a zavart – zömében olyan kiválóságokat válogattak össze, akik ismertségüket, karrierjüket és sikereiket azon a bizonyos Nyugaton érték el! A tankönyv nyugatimádó szerzőire bízzuk, hogy leülnek-e az internet elé, hogy közelebbről megismerkedjenek velük…
[Alföldy Jenő – Valaczka András: Irodalom 8. – Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest – átdolgozta Czecze Enikő – puha borító, 272 oldal – ISBN 987-963-19-7380-8]
A fentiek figyelembe vétele mellett is sajnálom, hogy – az interneten megjelent hírek szerint – a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó 2014-ben megszűnt.
