Bár az önfenntartásért folytatott küzdelem minden művészeti ágnak a maga keresztje, a színház és a film kapcsán (főleg nálunk) a téma időről időre megbolygatja a művészkörök kedélyét. Beszámolunk a Kortárs Drámafesztivál izgalmairól.
A hétvégén a Jurányi Inkubátorházban megrendezett két napos konferencia az önfenntartó színház sokat feszegetett, ámde még és mindörökkön aktuális kérdését járta körül. Ingyen kultúra. A remény színháza. Mitológia vagy valóság? A beszélgetéssorozatot a Heinrich Böll Stiftunggal közös szervezésben hozta össze a Jurányi, a meghívottak listáján belevaló nemzetközi szakmai felhozatallal. Hol dobják utánad csak úgy grátisz a kultúrát? Mennyiben felelőssége a jobban közpénzelt kőszínháznak a „függetlenebbek” pátyolása?
Ingyen kultúra – itthon és nem itthon
Bár a német partnerség gyümölcseként a hazai indulókon túl csupa német vonatkozású meghívott érkezett, úgy gondoljuk szerencsésebb találkozás volt ez így. Egy több országgal kombináló független színházi saláta esetén bár teljesebb a nemzetköziség, kevesebb esély nyílik az építő jellegű ütközésre – a nem támogatott kultúrának az Eiffel-tornyon túl éppúgy nincs pénze, mint a MÜSZI harmadik emeletén.
A hétvégi konferencián ellenben úgy tűnt, német részről a színházi társadalom teljes palettája képviseltette magát. Eltérő színházi közegek mutatkoztak be: más-más támogatottsági adottságokkal és túlélési stratégiákkal, nehezen összehangolható Mi kell a közönségnek? elképzelésekkel.
Hogy mi a helyzet univerzális színház-támogatási fronton, nehéz lenne általánosítani. Önfenntartó kultúrateremtés? Ötletek vannak.
A Holzmarkt az egyik véglet: egy Berlin közepén pusztából rittyentett kultúrparadicsom, a gigantikus oázis abszolút önkéntes munka eredménye. Gyárakból kávézót, konténerekből pedig színházi épületet hoztak létre. Az alapkoncepció szerint az így létrejött stúdiók, próbatermek ingyen kerülnek kiadásra, aki pedig támogatja a kezdeményezést (akár egy, akár száz euróval), szavazati jogot kap a Holzmarkt további sorsát érintő kérdésekben. Szavazatból csupán egyetlen egyet, a felajánlott pénzösszegtől függetlenül.
Hazai terepen a Trafó (Szabó György) és a Jurányi Inkubátorház (Bogdán Zenkő) képviseltette magát. A kettő közül a Jurányi fennmaradási lehetőségei reprezentálják talán legérzékletesebben a magyar oldalt: működik, működik, még. A rendszer a körbebérlős szisztémán alapul, miszerint az Inkubátorház bérli a Széll Kálmán térhez közel eső épületet, aminek helyiségeit aztán ők is kiadják. Ezek szerint egy olyan instabil rendszerként kell elképzelnünk a független magyar kultúrának ezt az ágát, ahol mindenki a másikra van utalva. Amint kiesik egy láncszem (ergo egy társaság nem tudja fizetni a bérleti díjat), láncreakcióként omlik össze a rendszer – és volt-nincs Jurányi.
A pontot az ingyen kultúra mítoszának körképére Anestis Azas, athéni színházrendező hozzászólása tette fel. A forradalmi Holzmarkt, az épphogy túlélő Jurányi és a repertoárválasztási dilemmákkal küszködő Trafó mellett egy olyan világról mesélt a jelenlévőknek, ahol nem hogy az független színházi szféra önfenntarthatósága a központi probléma, de még az egy országra jutó két nagynevű állami színház is éppen hogy túlél. A kisebb, támogatottság híján jóval labilisabb színházi kezdeményezések pedig csupán időszakos jelleggel működnek.
Önfenntartó kontra jótékonysági színház
A délelőtt talán legizgalmasabb pillanata akkor érkezett el, amikor Mario Husten, a Holzmarkt elnöke a támogatásra malmozva várakozó kultúrcsoportosulások tétlenségét kérte számon. A Holzmarkttal példálózva – ami valóban képes volt a semmiből egy grandiózus valamit létrehozni – aminek védelmében, mikor a városvezetőség meg akarta szüntetni, több tízezres tömegek vonultak az utcákra (nyomatékosításképpen képeket is láttunk). A Ne várjatok a támogatásra, csináljatok valamit! felszólalásra viszont többen rázták a fejüket. Tény, hogy nehéz volna például egy ismerertlen-alternatív színházi csapat támogathatóságát összevetni egy félszigetnyi kultúrmasszával, ahol a „komoly” kultúramívelés mellett bőven jelen van a sörben, porban fetrengő fesztiválhangulat is. Sajnos lehetnek kétségeink afelől, hogy a MÜSZI-Jurányi típusú kezdeményezések megmentéséért ugyanígy megtelne-e egy Kossuth-tér…
A vitából úgy tűnt, a kérdésre – naiv ábránd-e az önfenntartó művészet gondolata – egyezményes választ nem kaphatunk. A kultúra (továbbra is) egy olyan érzékeny képződmény, amit nem lehet kiemelni önnön kontextusából. Legalábbis akkor biztos nem, amikor annak finanszírozási, túlélési hovatovábbja van terítéken. Lehetetlennek tűnik például elhatárolni az önfenntartó színház álomképét egy sor mindenkori tényezőtől. Nem csupán az adott politikai helyzettől – gondolunk itt az éppen uralkodó hatalom bőkezűségére -, de a társadalom (meg)szokásaitól, sőt az adott színház repertoár-igényeitől sem. Megeshet, hogy egy kis pincehelyiségben illegálisan létrehozott színház jelentősége a saját közegében felér azzal a több ezres adakozó-építkező szellemiséggel, ami felhúzta a Holzmarkt-komplexumot. A két kezdeményezés közt igazi különbség élethosszukban van…
Mekkora játéktere lehet mindebben az államilag támogatott színházaknak? Mennyire várható el misszionárius pozíció a pénzszűkétől nem szenvedő intézményektől? Mary Aniella Petersen, a Drezdai Állami Színház művészeti produkciós menedzsere hangsúlyozta, hogy a kérdés nem merül ki annyiban, vajon meghívja-e egy nagy színház a kisebbet? Ad-e színpadot, világítást, nézőteret? A színház egyik esszenciája a kapcsolat előadás és közönsége közt. Az alig ismert társulat alig ismert drámája még egy állami színpadra állítva sem csalogat több nézőt. Miért tenné?
Mi a helyzet itthon? – TAO és nem TAO
A színház túlélési formáiról szóló első panelnek lett nem várt lábjegyzete a második, A remény színháza címmel. A német meghívottak (Stephanie Junge és Florian Malzacher) mellett a magyar oldalról jelen volt Gáspár Ildikó az Örkény Színháztól, Pintér Béla, valamint Kozma András, a Nemzeti Színház dramaturgja. Bár a vita terv szerint a remény fogalmát járta volna körül, az elképzelés már rögtön Kozma András felszólalásával elbukott. A Nemzeti Színház dramaturgja (hiszen őt a reményről kérdezték!) jónak látta egy rövid filozófiatörténeti áttekintéssel indítani – a magasröptű gondolatoknak azonban a félig üres-teli pohár után egy Nietzsche-idézetnél véget is vetett a moderátor.
Így lyukadtunk ki a hazai körökben reflexszerű izgatottságot kiváltó TAO kérdéséhez. A TAO, ami nem egy vallási irányzat – fogalmazott moderátorunk, hanem egy jegybevételeken alapuló támogatási rendszer. A dolog lényege: minél több a néző, annál több pénzt kap a színház. A leggyakrabban felmerülő kifogás a TAO rendszerével kapcsolatban, hogy túlzottan reklám centrikussá teszi a színházak működését. A repertoár összeállításában elsődleges szempont a nézők megnyerése, a telt házas témaválasztások – semmint a kizárólag művészi megítélés.
Hogy mennyire relatív a „Mi a jó a kultúrának?” kérdése a hazai színházas szférában, azt a következő három vélemény érzékeltette csak igazán. Önnek mi a véleménye a TAO-ról?
Gáspár Ildikó a fentebb említett okokból valóban pocsék ötletnek tartja a rendszert.
Pintér Bélának saját bevallása szerint ez így tök jó, mert minden előadása telt házas. Amelyik nem? Ja, azt leveszi műsorról.
Kozma András. Kozma Andrást sok mindenről kérdezték, amire kitérő, a tárgyat lényegileg aligha érintő válasz érkezett. Erről végül már meg sem kérdezték. Pedig biztos lett volna egy idézet a tarsolyában.
