Londonból, Londonba, Londonban

China Miéville Magyarországon frissen megjelent regénye egy ez idáig ismeretlen Londonba vezeti az olvasót, az ismert London átlag ember számára láthatatlan szférájába. Míg a mindennapok Londonja csak egy város, egy helyszín, addig a másik, mágikus London szereplő, bőre és szíve van, és belei, melyekből jósolni lehet, és utcalámpái, melyek üzeneteket közvetítenek. Folyamatos mozgásban van, anélkül, hogy megmozdulna, akárcsak a kraken, mely ugyan címszereplő, mégsem főszereplő, csupán a kezdő lökés az események beindulásához. Gyakran hangsúlyozott mozdulatlansága pontosan jellemzi a regénybeli lényt, ugyanis ez a kraken nem hasonlít a legendák krakenjeire, akikről azt tartják, aki a szemükbe néz, a hatásuk alá kerül, és onnan nincs menekvés. Ez a kraken azonban halott, egy preparátum, ezáltal védtelen és kiszolgáltatott, nem cselekszik, csak lebeg, először a tartályban, később pedig prepatároa, Billy Harrow álmaiban.

Ez az óriáspolip a Természettudományi Múzeum legnagyobb érdeklődést kiváltó preparátuma, emberi logikával felfoghatatlan elrablására felkapja a fejét a hétköznapi és a mágikus London rendőrsége is. A rablás nem szokványos, mivel a kraken elmozdítása egyszerű földi halandó számára kivitelezhetetlen lenne. A lehetetlen mégis megtörténik, és Billy Harrow már csak a polip hűlt helyét találja. Nem sokkal később egy tartályba tuszkolt holttestet is talál, s ezzel végleg magával rántják az események, annyira, hogy a krakenhívő Dane-nel együtt London legkeresettebb szökevényévé válik, nyomukban a mágikus London legfurcsább és legrémisztőbb alakjaival, miközben mindenki az apokalipszist várja, pontosabban egy apokalipszist a sok közül, miután idővel kiderül, többféle verzió is lehetséges. Billy és társai a kraken keresésére indulnak, s közben nemcsak azt akarják kideríteni, kinél van a szent állat, hanem azt is, hogy miért van szüksége rá az elrablójának.

Az általunk ismert és normálisnak vélt világ rendje megbomlik, mozzanatról mozzanatra keveredik össze a valóság látható és láthatatlan rétege, addig, amíg már nem lehet elválasztani a kettőt. A világvégék egyre közelebb vannak, az univerzum pusztulása pedig visszafordíthatatlannak tűnik, mégis ebben a természetfeletti káoszban minden cselekményt és minden szereplőt ugyanazok az emberi szükségletek motiválnak: a hit és a hatalomvágy. Ki az előbbi, ki az utóbbi miatt vadászik az eltűnt polipra.

De nemcsak a cselekmény teszi izgalmassá a regényt, a Krakenben hemzsegnek a fura figurák és szervezetek: egy punk hátán tetoválásként létező alvilági fejes, káosznácik, kézfejű verőlegények, fegyvertenyésztők, az emlékezet angyalai, szobrokban és babákban élő ősrégi lélek, védelmező iPod, a Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja (FSZBCS), a Mágikusan Teremtett Kisegítők Szakszervezete (MTKSZ), a Szolgálatban Elhunyt Rendőrök (SZER). Az egyházak sem az Istent imádják, hanem egy istent, azt, akit maguknak választottak, így jöhetett létre például az Isten-Kraken Egyház vagy az Üdvözítő Özönvíz Gyülekezete.

Miéville-nek minden szokványosra van egy szokatlan válasza. Magabiztosan navigálja az olvasót a két világ összemosódott keverékében, és egy percnyi pihenőt sem hagy. Nincsenek üresjáratok, sem felesleges mondatok. Minden a helyén van, és a helyére kerül. A szereplők elevenek és jól kidolgozottak, senki sem felesleges. Az abnormális lények és szabályok, melyeket a szerző olyan határozottsággal alkot meg, mintha létezésüknél mi sem lenne természetesebb, beszivárognak a normálisba, de nemcsak a cselekmény, hanem a nyelv szintjén is.

A képtelen helyzeteket és karaktereket, melyek akár banálisnak is tűnhetnének, komolyan vehetjük, így aztán inkább izgalmas, mint nevetséges, mikor Billy egy Star Trek-fézerrel vív élet-halál harcot, vagy egy Kirk kapitányba költözött szellem segíti őt és Dane-t az útjukon, és hogy Collingswood nyomozó egy láthatatlan malacot használ segédjeként, vagy Marge-nak, Billy barátja barátnőjének egy iPod nyújt védelmet a mágikus rosszfiúk ellen.

Bár jó arányérzékkel adagolja a filozófiát, a vallást a politikát és a humort, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem akasztja meg az eseményeket, melyek oldalról oldalra tempósabban pörögnek, egyet mégis fel lehet róni a regénynek, méghozzá azt, hogy a több száz oldalon várt és sejtetett katarzis végül elmarad, nemcsak az olvasó, de a szereplők számára is.