„Kimondhatatlan vágyat érzett valami elképzelhetetlen iránt, ami ismeretlenként vonzotta.” – Sárközi Richárd Sepercese
(Omnipotens elbeszélő: mindenttudó narrátor, aki a szereplők érzéseivel, gondolataival tisztában van, belső motivációikat ismeri.)
Már azt sem tudta, milyen nap van. Valami volt a levegőben, valami megnevezhetetlen, ami mégis mindent áthatott, nem tudni, honnan jött, merre tart, de ott volt kézzelfoghatatlanul, behatárolhatatlanul, mégis valósnak érezte, aki csak arra tévedt.
A névtelen férfi úttalan útjai épp arra vezettek. Hogy mi vitte e kietlen vidékre, abban maga sem volt biztos, de kimondhatatlan vágyat érzett valami elképzelhetetlen iránt, ami ismeretlenként vonzotta.
Ott ült a lány egy már-már létezhetetlen padon, súlytalan lénye munkátlanul hagyta az elhanyagolt léceket. A férfit lebírhatatlan erő kerítette hatalmába, és megállíthatatlanul sodorta a felfoghatatlan szépségű lány irányába. Tekintetük kibogozhatatlanul összegabalyodott. A megtörhetetlen csöndbe a fiú erőtlen szavai hatoltak be.
– He, he – hebegte – llo – fejezte be.
A fiú szintelen szavaira a lány kifejezéstelen arca élettel telt meg, tekintete szótlanul is árulkodott: Ne kérdezz – mondták a szemei.
– Nem kérdezek – állította a fiú, és kérdőn nézett.
– Köszönöm – köszönte meg a lány.
– Nem is kell mondanod – sejtettette a szemeivel és mondta remegő térdekkel a fiú.
– Ismerlek – mondta ismeretlenül a lány,
– Tudom – tudta.
– Leírhatatlanul szenvedek – írta le a lány az állapotát.
– Gondolhattam volna – mondta a fiú, de azt gondolta, nem ezt kellett volna mondania. Ez a lány megoldhatatlan rejtély.
– Talán ha máskor találkoztunk volna. Az lenne a legjobb, ha most észrevétlenül elválnánk.
– Nem is tudom – nem is tudta a fiú. De már csak a lány makulátlan ruháját, nézte, ahogy szinte testetlenül tovalebeg az anyagtalan messzeségbe.
