Kísértetház. Elmosódó önarckép. Mágikus realizmus. Ezek jutnak eszembe a chilei írónőről. (Béres Krisztina írása Isabel Allende: Távoli sziget című könyvéről)
Igen terjedelmes legújabb regényét nagy várakozással vettem kézbe. Van Allendének egy különös képessége, ami megteremti az a varázslatot körülöttem, hogy hipp-hopp, ott termek, ahol ő szeretné.
Most éppen az 1700-as évek idejére visz, a karibi Saint-Domingue szigetére. Sok szereplő mellett Zarité, a rabszolganő életét kísérjük végig. Rabszolgatartás, francia birtoktulajdonos, cukornád, hagyományok, woodoo, gyerekek, szerelem, emberi jogok. Már akiknek van. Meg akiknek nincs.
Azt hinné az ember, a kizsákmányolók boldogok. Van egy csomó pénzük. Azt tesznek, amihez kedvük van. De el kell gondolkoznom mi is a boldogság, az emberiesség, család? Kinek mit jelent. No meg a nagy kérdés. Megbocsátás, szeretet?
Felvetődik bennem egy gondolat. Mi lenne, ha egy időcsavar oda vetne.
Lenne-e mindahhoz bátorságom, amit a főszereplő Tété végigcsinál? Talán nem árulok el nagy titkot, ha a válaszom az lenne: én biztos másképp tennék. Mondanom sem kell, hogy nem egy Isaura történetbe cseppentem. Mégsem egy komor, nehéz könyv ez. A szereplői olyan természetesen viselik a sorsukat, mintha ez lenne a legegyszerűbb a világon. Nagy drámák sincsenek benne. Vagyis vannak, de úgy történnek, mint ahogy az eső esik. Csak úgy. És az egész regény jó, ahogy van. Csak úgy.
Isabel Allende: Távoli sziget
Fordította: Dornbach Mária
[Budapest] : Geopen, 2012,
479 p.
{jcomments on}
