Soha nem éreztem magam ennyire távol sok mindentől, amit szerettem. De soha nem éreztem ennyire közel se sok mindent, és sok mindenkit, akit szeretek. Ezért most a nagymamámról írok, akit a világon a legjobban szerettem gyerekkoromban.
Maminak hívtam a nagymamámat. Nyolcáltalánost végzett, de Ő volt a világ legbölcsebb indiánasszonya. Nagyon sokat töprengtem életemben, hogy honnan jött ez a bölcsesség. Máig nem tudom, vagy csak kapizsgálom…
Az övé volt a világ legjobb húslevese! Egyszer meg is bántottam az édesanyámat, mert azt mondtam neki, hogy A Mami sokkal jobban főz, minte te! És a Mamit sokkal jobban szeretem! Remélem, azóta megbocsátott, és tudja, hogy nagyon szeretem.
Hogy hol is vagyunk? Havad. Talán ezt is Mami mesélte, hogy egyszer valaki azt mondta: Ha, Vad! Hogy innen jött a név. Akárhogy is, a legszebb hely számomra a világon. Kisfalu egy védett völgyben, körben erdővel, fenyvesekkel, a Bodoni-kert a túloldalon. Meseszép.
Ő volt az, aki ha elküldött a boltba, és mire hazaérve megettem a friss kenyér héját, rettenetesen megszidott. Aztán máskor kiengedett minket gyerekeket a hegyoldalba, a fenyőfákhoz, a palákhoz. A bal oldali szomszéd milicista lánya, a jobb oldali szomszéd cigánylány és én. Mikor ki. Szabadok voltunk. Volt, hogy békát is nyúztunk. És persze, akkor is megszidott, ha túl későn értünk haza.
Én hordtam be a tojásokat a tyúkólból. Azt nagyon szerettem. Megnézni, hogy hány tojás lett. Volt, hogy még meleg, annyira friss volt. De Ő tanított meg arra is, hogy hol kell elvágni a csirke nyakát, fogni közben, amíg kifolyik a vére, hogy ne rohangáljon körbe-körbe az udvaron. És persze a friss vérnél megsütve nincs jobb a világon, a kis tojásokkal, amik még picin maradtak a tyúkban. Kicsi sárga golyók… Energiabombák.
A tyúkkopasztás volt a másik kedvencem. Kis pléh kád, forró víz, letépkedtük a tollut. A végén pedig egy kis meggyújtott szesszel leégettük a maradék szőrt és a pici maradék tollukat. Aztán daraboltunk. Azóta sem tettem ilyet, de ha Mongóliában lennék egy nomád tanyán, ma is meg tudnám csinálni. Olyan természetesen csinálta mindezt, hogy nem jött szóba az a PC kérdés, hogy vaján ez állatbarát-e. Isten ajándéka és eledele volt. Így, bár a zöldségeket nagyon szeretem, sose lettem vegetáriánus. Mert így ’szocializálódtam’…
S ha már a szárnyasoknál tartunk, a másik nagy kedvencem az volt, amikor libát tömtünk Kicsiistvánnal, hogy szép kövér legyen. Ő édesanyám unokatestvére. Ha Bözsi nénje nem meséli el pár hónapja, két nappal a testvére halála után, miután ő is elment az örök vadász mezőkre, talán erre sem emlékeznék. Elmesélte, hogy egyszer úgy túltömtünk egy libát Istvánnal, hogy le kellett vágni szegényt.
Négylábú állatunk sosem volt, sem tehén, sem ló, sem disznó, sem macska, kutya. De annál jobban szerettem őket. Főleg a tehenet akkor. Estefele, amikor megjöttek a tehenek, vissza a legelőről a faluba, mindig siettetem Mamit, hogy menjünk tejért Józsi bácsihoz. Mindennél jobban szerettem az istálló szagát, és amit még ennél is jobban, amikor odaült tejet fejni a tejesvödörrel. Az első hang, amikor belehullik a vödörbe, érces, vékony hangocska. Aztán ahogy jön a többi, egyre puhább és teltebb. Míg a végén ott a nagy vödör frissen fejt tej, amiből visszük haza a részünket.
Sütő, azaz nyári konyha, palaház. Kenyeret sütünk a kemencében. Friss káposztalevélre kell rátenni, amit a sütés végén egy késsel lekapirgálunk. Az új kenyeret megszegés előtt megáldjuk… A szövőszék, amin szebbnél szebb szőttesek születtek, a kukoricafejtős esték, mind mind felejthetetlen.
Aztán jártunk a szőlőbe kapálni, mert mindenkinek van egy kis szőlőse valahol a domboldalban. Szalmakalap, kapa, irány a szőlős. Volt, hogy nyáron, amikor csurgott rólunk a veríték. Mindig volt valami kis elemózsia és víz velünk. Csíptek a legyek, de boldogok voltunk. És ennek a falunak nincs ’saját’ temetője. Majd mindenki a maga szőlőse mellett nyugszik, így nagymamám is…
Ő tanított meg imádkozni is, a Miatyánkot. Sokszor voltunk együtt templomban. Sok-sok éneket tudtunk a ’templomos’ könyvből. De nem csak azt, népdalokat is. Ezekre nem mind emlékszem. De a lényembe beleívódott. És azt is szerettem benne, hogy hívő asszony létére, ha kellett, kicsúszott egy ’istenbasszameg’. És csodálatos humora volt!
Ha fájt a fülem, langyos olajos vattával és szerető kezével melengette a fülemet. Hiányzik ez a kedves, vigyázó érintés. És a mesemondás. Ő mesélte, hogy mindig ugyanazt a mesét követeltem. Nem emlékszem, hogy hogyan. „Mami, meséld el azt amikor…” És ez a rész feledésbe merült. De azt tudom, hogy a Lúdas Matyi volt az. Újra és újra kellett nekem a Lúdas Matyi, Mamitól.
Most este van, a konyhában, mert ott alszunk, nagymamám az ágyon, én a sezlonon. Ropog a tűz a kis vaskályhában, hallani a pattogását a fának, látni a kis három lyukon át a tűz lobogását. Igazi megnyugvás. Nagyon szeretlek, Mami, köszönök mindent!
