Kalin Terzijszki: Ki szeret? [Калин Терзийски: Има ли кой да ви обича] – Typotex Kiadó, 2021 – fordította Krasztev Péter – 152 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-50-8
Kalin Terzijszki 2011-ben nyerte el az Európai Unió Irodalmi Díját egy novelláskötettel, s bár a különféle díjak mindig gyanakvást ébresztenek bennem, ez az elismerés megszerettette magát: olyan, általában különleges irodalmi művek „fordulnak” hatására magyarra, amikről különben – a könyvpiac hétköznapi működése miatt – nem is tudnánk.
- Hogyan selejtezd szüleid hagyatékát?
- Az író nem paradicsomleves… – interjú Szczepan Twardoch lengyel íróval
- Ugyanazt a nacionalista szekeret toljuk… – interjú Ziemowit Szczerek lengyel íróval
- Mintha potencianövelőtől betépve szaladgálnánk Erdélyben
- Ugyanazok a Szálkák fúródnak a körmünk alá – interjú Ignacy Karpowicz lengyel íróval
- Egy másik lélekkel jött Budapestre a lengyel író
A Ki szeret? novellái lenyűgöztek,
mert a k-európai rögvalóságból táplálkoznak, de attól, hogy Bulgáriában keletkeztek, ismerősen közeliek és egzotikusan távoliak is egyszerre. Ráadásul, amikor elkezdtem utánanézni a szerzőnek – honnan is tudhattam volna róla bármi?! – akkor egyből szembesültem azzal, hogy a szövegek jócskán hordoznak önéletrajzi momentumokat… amitől még szimpatikusabb lett ez a „kopottas tűzijáték”.
Az 1970-ben, Szófiában született
Kalin Terzijszki orvosi diplomával vágott neki a világnak (erre több helyütt is utalnak a novellák), Bulgária második legnagyobb pszichiátriai intézetében kezdte meg orvosi működését. És az alacsony orvosi bérek miatt (ók, drága K-Európa!), fizetéskiegészítés gyanánt kezdett újságokban és folyóiratokban publikálni. Négy évig praktizált orvosként, majd a gyógyiparból kilépve lett főállású író. (Testvére, Szvetoszláv Terzijszki szintén író.)
„Öt éve, vagy talán hét, mi, haverok ugyanígy ültünk együtt, és ugyanezekről a témákról beszélgettünk. A szerelemről és a csajokról, a csajokról és a szopásról, meg ami velük jár. Az életünk azzal telik el, hogy ugyanazokat a témákat szálazzuk. Egy rakás nyomorék nemzedéke, akik egy életen át semmi értelmeset nem akarnak csinálni. Aztán lehet, hogy tévedek: annyi harmincéves férfit és nőt látni, akik olyanokkal foglakoznak például, mint píár, menedzsment és hasonló szarságok, és talpig csinosba öltözve napi tizenkét órát pörögnek. Mondjuk a Világbankban… Biztos ezek ennek a nemzedéknek az igazi arcai. Mi, a régi haverok nem irigyeljük őket. ha egyáltalán valamiért irigyeljük őket, akkor az a fene nagy magabiztosságuk, hogy másnap, ébredés után újfent tizenkét órát vagy még többet dolgoznak majd, hogy még erősebben meggyőződjenek arról, hogy ettől ők többek, mint a mezei seggfejek.”
Terzijszki novelláinak hősei
– igenis hősei! – azok a kelet-európai figurák, akiket a rendszerváltás(ok) vesztesiként szokás leírni. A helyüket nem találók, a bukottak, a kiábrándultak, az elveszettek, azok, akiknek nem jutott lehetőség az „új világban”. Vagy, ha jutott, akkor nem voltak képesek élni vele. A terek, amikben ezek a szereplők mozognak, szintén lepattantak, keserűek és lepusztultak, vagy ha van is bennük/rajtuk némi csillogás, „új-szerűség”, arról is kiderül, hogy csak máz. Persze, fel-felbukkannak az újvilág nyertesei is, de számarányukat tekintve egyáltalán nincsenek felülreprezentálva, ráadásul – ebből a nézőpontból – gyakran szánandóbbak, mint az elesettek.
„…Nagyon figyelj, mit mondok neked. Ha a szerencse elpártol tőled, és nem jut osztályrészedül egy cseppnyi boldogság és öröm sem azokban az években, amelyek számodra rendeltettek, mert hidd el nekem, sok ember van ezzel így, akkor két út közül választhatsz: lehetsz jó ember, aki minden ok nélkül szereti az életet és az embereket, vagy lehetsz elkeseredett és megátalkodott véglény, aki gyűlöli az egész világot. De figyelmeztetlek: igen-igen kevesen vannak a hozzád hasonlók, akik az első úton indulnak el. És most eredj!”
Kalin Terzijszki legfontosabb írói eszköze
az empátia, de nem az a nyálas-ragadós képmutató fajta, ami aranynak láttatja az exkrementumot is. Hanem az, ami olyan vastag, vaskos és szórakoztató iróniába van becsomagolva, hogy az olvasó elsőre fel sem ismeri. Rafinált szerző, aki úgy nevetteti meg a novellák befogadóját, hogy közben ő maga el sem mosolyintja magát, vagy ha igen, akkor önmagát és olvasóját gúnyolva mosolyog.
„A sok együtt megélt év arra tanította meg az öregeket, hogy élni kell. Hogy mit csinál az ember, és mi történik vele, mit érzel, és mit élsz meg, annak nincs különösebb jelentősége. Meg voltak győződve arról, hogy sokáig kell élniük, minél tovább, mindennek dacára. És éltek is tovább.”
Furcsa érzés ezekkel a novellákkal bíbelődni,
még akkor is, ha a „bíbelődés” normális esetben csak egyszeri olvasást jelent. Kalin Terzijszki felnyitja az olvasók szemét, akik – jó esetben – a Ki szeret? elolvasása után legalább rövid ideig másként tekintenek az őket körülvevő világra. A novellák nem hazugnak szépséget oda, ahol nincsen szépség, s nem ámítanak azzal, hogy „valami értékesre” lelhetünk ott, ahol a legfőbb érték a túlélés. Paradox módon ennek a novelláskötetnek, ezekről az élethelyzetekről és emberekről meg sem lehetett volna születnie. Nem! Nem arról van szó, hogy „nem kellett volna”, vagy „nem szabadott volna”, sokkal inkább arról, hogy a világ minimális célszerűségébe vetett hitnek ilyen mértékű hiánya nem teremhetne „jó gyümölcsöt”.
Kalin Terzijszki a megírhatatlant írta meg a Ki szeret? című kötetben, s ez több, mint ami egy szépírótól elvárható. Persze, jó esetben ez lenne „az irodalom” értelme. Ha létezne ilyesmi…
