“Emberemlékezet óta nem volt még ilyen, hogy ennyi kategóriában ilyen sok díjat adott volna ki magyar zeneszerzőknek egy pályázat során egy magyar intézmény.”
Így jellemzi Fekete Gyula, a Zeneakadémia oktatója és tanszékvezetője a Müpa zeneműpályázatát, amely valóban elképesztő számokat vonultat fel. Tizennégy kategóriában mérethették meg magukat a zeneszerzők, amelyekre összesen kétszázötvennyolc pályamű érkezett. A zeneművek hosszától és bonyolultságától függően voltak egy- és kétfordulós kategóriák is, természetesen eltérő követelményrendszerrel. Fekete Gyula nemcsak a szakmai testület tagjaként, hanem három kategória (szóló- és kamarazenei művek, kamaraopera, elektroakusztikus művek) zsűritagjaként is figyelemmel kísérte a versenyt; vele beszélgettünk az izgalmas részletekről, a magyar zeneszerzés helyzetéről és arról, mi történik most a nyertes pályázatokkal.
Mi volt az első gondolata, amikor a Müpa megkereste a verseny ötletével?
Nagyon megtisztelő volt, hogy a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékének vezetőjeként én is részt vehetek ebben a hatalmas vállalkozásban, és belülről követhetem az egész folyamatot. A Müpának bevallottan nem volt gyakorlata egy ekkora pályázat lebonyolításában, ezért már az elején összehoztak egy találkozót a szakmai testülettel, ahol társaimmal együtt véleményeztük a versenykiírás első változatát, majd segítettünk elindítani a versenyt. Emellett nyilván azért is szükség volt ránk, hogy a nevünk, a hitelességünk garancia legyen a magas színvonalra és a szabályos lebonyolításra. A Müpa apparátusa, versenytitkársága bámulatosan jó munkát végzett. Hatalmas sikernek könyvelhetjük el ezt a zeneműpályázatot, hiszen megmozdult rá sok fiatal is, a szakma színe-java, és láthatjuk, hogy jó állapotban van a magyar zeneszerzés.
Nagyon sok mű érkezett a tizennégy kategóriába, amelyek gyakorlatilag az egész szakmai palettát leképezték. Negyvennyolc zeneszerző kapott végül díjat, a kamarazene kategóriában például huszonöt versenyzőből öt, ifjúsági kamaraopera kategóriában tizenegyből egy, amiből láthatjuk, hogy elég szelektív volt a zsűri. Konkrét helyezéseket nem osztottunk ki, a kiválasztott alkotók mind ugyanazt nyerték: egy szerződést a Müpával pénzdíjjal, és hogy a zeneművek bemutatására törekszik az intézmény.
A pályázat jeligés volt, de nem állt fenn a veszélye, hogy a szakma belterjessége miatt így is ráismer a szerzőkre?
Mi még a jeligéket sem láthattuk, a partitúrákon csak sorszámok szerepeltek. Elvileg az volt a szabály, hogy akit egyértelműen sikerül azonosítani, azt ki kell zárnunk a versenyből, de szerencsére erre nem volt példa. Volt egy-egy eset, ahol valakire tippeltünk, és amikor az eredményhirdetésnél kiderült a szerzők névsora, láttuk, hogy tévedtünk. Ezen felül a kategória-zsűritagok sem tudtak egymásról, tehát arról sem lehetett szó, hogy a zsűri a színfalak mögött esetleg egyeztet. Így volt abszolút fair az értékelés, az egész pályázat.
Tehát megeshet, hogy egy zeneszerzés-tanár nem ismeri fel a saját tanítványát?
Igen, mégpedig két okból is. Egyrészt a zeneszerzéshez kell szakmai tudás, és aki ezt a szakmát ügyesen műveli, az eleve el tudja rejteni magát a zenemű mögött. Technika alapján ritkán lehet csak felismerni a szerzőket. Emellett a versenyen rengeteg fiatal indult, akiknek még nem alakult ki az egyéni, karakteres zenei nyelvük, viszont nagyon jó műveket írtak, és örülök, hogy ekkora lehetőséget kapnak a megszólalásra. Hogy mi lesz ezekkel a fiatalokkal később, hogyan alakul az egyéni stílusuk, karakterük, az majd kiderül.
Rálátott valamennyire azokra a kategóriákra is, amelyeket nem zsűrizett?
Nem, azokra nem volt rálátásom. Csak a nyertes műveket hallgattam meg, amikor az eredményhirdetés után megkaptuk őket.
Hogyan zajlik a Zeneakadémián egy fiatal zeneszerző útja?
Megpróbáljuk nem elrontani őket! (nevet) Tanárként nem akarunk rájuk telepedni a saját stílusunkkal, hanem inkább arra buzdítjuk őket, hogy a munka során megleljük az egyéniségüket. Ezt kell aztán kibontani, hogy a fiatalok azt mondják el a zenével, amit ők akarnak. Emellett persze megtanítjuk őket a szakmai fogásokra, bizonyos alapelemekre, de végül úgyis a személyes tehetségük és rátermettségük vezeti majd őket a pályán.
Igyekszünk bemutatkozási lehetőségeket is biztosítani, sok művet segítünk közönség elé. Minden évben van zeneszerzőverseny a Zeneakadémia hallgatóinak, persze jóval kisebb, mint a Müpáé, és nemzetközi versenyeken is részt vesznek. Azt is fontosnak tartjuk, hogy a hallgatók egymás munkáját is megismerjék.
Vannak a zsűrizésnek szubjektív szempontjai is? Például valakiről látja, hogy elég jól ismeri a szakmai fogásokat, de mégsem mozgat meg Önben semmit?
Igen, van ilyen. Nézem a kottát oldalról oldalra, hogy milyen ügyes, milyen sokat tud, de a végén azt mondom, hogy mégsem kérem, mert nem jó. Azt a pluszt, ami a szakma megtanulásán kívül esik – ilyen például, hogy hogyan rezonál a hallgatóság majd a darabra –, nem tudjuk tanítani, ez már a tehetség hatóköre. Jellemzően elmondható, mint minden versenynél, hogy a rengeteg pályaműből van néhány aranyszem, és egy népesebb erős középmezőny. Azért zsűrizünk, hogy mind az elég jókat, mind a nagyszerűeket átrostáljuk, megtaláljuk a kiemelkedőket.
A Zeneakadémián is rengeteg példa van egyébként arra, hogy valaki nagyszerű képességekkel bekerül, de az évek során mindez elporlad. Ez nagyrészt a személyiségben, az egyéni hozzáállásban gyökerezik. De a fordítottja is sokszor megtörténik ám! Olyan is van, hogy azt mondjuk valakire: na jó, vegyük fel, most elég jó, a többit majd meglátjuk – aztán kinyílik, mint egy virág, és kiderül az évek alatt, hogy még annál is jobb.
A zeneműpályázat fél évig tartott. Nem túl rövid idő ez a zeneszerzéshez?
Pont ezért voltak az egy- és a kétfordulós kategóriák. Bizonyos műfajokban, például a kamarazenében egy darabot meg lehet írni fél év alatt; ezeknél a kategóriáknál tényleg a kész zeneművet vártuk. Más esetekben ez nem lett volna reális, így például az operák esetében az első fordulóra csak egy szinopszist és egy kidolgozott rövid részletet vártunk, a második fordulóra pedig egy tizenöt perces szakaszt kellett beadniuk a továbbjutóknak. A nyertesek most a napokban kapnak vagy kaptak felkérést a Müpától, hogy fejezzék be a darabjaikat. A tizenöt perc nem hangzik túl soknak, de valójában elég hosszú idő: ennyiből is bőven meg lehet állapítani, hogy érdemes lenne-e tovább hallgatnunk még ugyanezt.
Bízom benne, hogy a közönség legalább akkora örömmel fogadja majd a Müpa színpadán ezeket a most kiválasztott műveket, amekkorával mi hallgattuk és válogattuk őket. Nagy lehetőség ez a magyar zeneszerzés, a magyar zene jövője számára!
