Wass Albert: Mire a fák megnőnek / A kastély árnyékában – Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2020 – 456 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-6016-02-7
A Wass életműkiadás megállíthatatlanul robog, jönnek az újabb kötetek, s jönnek az újabb fogas (fogós) kérdések, melyekre választ kell találnunk, ha nem akarunk olyan egysíkú és lapos ítéletet mondani, mint a libernyákozók.
- Wass Albert esete a fizika törvényeivel a XXI. században
- Soha nem beszéltek ennyit Wass Albertről…
- Szabad-e Wass Albertet olvasni?
- Szent Wass Albert, irgalmazz nékünk!
- Így szavalta saját versét az amerikai magyar költő…
A Wass-kérdés sokkal érdekesebb és – meggyőződésem szerint – tanulságosabb, mint azt elsőre gondolnánk. Regényei egy kor, egy korszak, egy gondolkodásmód lenyomatai, s pont ebben az esetben egy korábbi kor tükrei. A kérdés csak az, hogy mennyire torz az a tükör, ami által homályosan…
„A falu úgy feküdt az estében, mint a lőtt farkas: mogorván, párásan, csapzottan, keserű bűzöket eresztve. Az olvadás mocska meggyűlt az utcák szélén, nyeszlett akácok búsongtak a kerítések sarkán, sár volt és trágyalészag, és mindenhol vizek csurogtak, mocskos, sárga, rossz szagú vizek.”
A Wass életműkiadás ötödik kötetében
két regény szerepel, melyek külön-külön is egészek, de együtt olvashatók egyetlen regény két részeként. A két önálló/összefüggő történet egyetlen ívvé áll össze 1849-től a század végéig (a legvégén apró kikacsintással évtizedekkel későbbre). Egy mezőségi magyar család története, egy családé, mely a ’48-49-es események után visszatér szülőföldjére, hogy a megmaradt birtokon, a felperzselt kastély és templom árnyékában új életet kezdjen. Konok kitartással.
Be kell vallanom – minden későbbiekben tárgyalandó hibával? tévedéssel? bűnnel? együtt is – elbűvölt a regények táj- és néprajzi világa. Az a pontosság és megéltség, amivel Wass az őt körülvevő mezőségi tájat, s az ott élő emberek földhöz kötött kitartását ábrázolja. Izgalmasabb ez a – regény terjedelmileg nagyobb részét kitevő „vonulat” – mint maga a történet, s a karakterek. És itt érdemes is megállni, hiszen ez a neuralgikus pont a mai olvasó számára, és nyilván ez volt a traumatikus élmény Wass Albert számára. Még akkor is, ha látta, belátta és meg is mutatja, hogy a változással szembeni ellenszenv és ellenállás nem feltétlenül jogos vagy érthető/védhető. A regénybeli öreg gróf így beszél a feleségének a német szomszédról:
„– Te, Minka – mondotta sok idő múlva –, látod, ez veszedelmes ember. Veszedelmesebb ránk nézve, mint a Bezirkerek, meg a zsandárok, meg mindenféle egyéb ide telepített szemét. Ez még igazán a nyakunkon marad.
Az asszony csodálkozva kapta föl a szemét.
– Ugyan miért? Csak forduljon a világ…!
De az úr komolyan és nagyon elgondolkozva csóválta a fejét.
– Nem, Minka. Ezt semmiféle felfordulás nem rázza le rólunk. Az ilyen ember a legveszedelmesebb, nekünk, magyaroknak.
– Miért gondolja ezt?
– Mert rokonszenves és tiszteletre méltó…”
A románok ábrázolása
kimondottan karikatúraszerű, s cseppet sem barátságos, sőt… sokkal kevésbé árnyalt és érzékeny, mint a szintén 1940-ben keletkezett, és nyilvánvalóan saját élményeket feldolgozó Jönnek! esetében. A románokkal szembeni ellenérzés, és ennek reflektálatlan használata 1940-ben érthető, magyarázható, még akkor is, ha a mai olvasó számára nem elfogadható, nem átvehető. Hiszen Wass is tudja más összefüggésben: nincsenek olyanok, hogy „románok”, így, egy kalap alatt, ahogy nincsenek olyanok, hogy „magyarok”, „németek”, „zsidók”… Emberek vannak, s azok saját maguk jogán lehetnek jók, rosszak, törekvők, lusták, megvetendők vagy tiszteletre méltók. Wass néhol tudja ezt, máshol viszont mintha vak lenne.
A zsidók esetében is súlyosan tipizál,
hiszen a regényben megjelenő két fontos zsidó karakter – az uzsorás-boltos és a bárói címet nyert „felkapaszkodó” – iránt érezhetően teljes az írói ellenszenv. (Náluk csak a második történet román pópája összetettebben negatív karakter.) Kortünet ez, s így súlyos, máig ható kórtünet is. Kár lenne tagadni. Viszont – nem mentegetve a szerzőt, s a kort – azt gondolom, hogy okosan kell és lehet olvasni, hiszen akaratlanul is rávilágít arra, miként jönnek létre, s mi által tápláltatnak a negatív sztereotípiák… azok a – könyvből kikerülve, burjánzva növekedve – hagymázassá dagadó elképzelések, melyektől nehezen élhetővé válik a világ.
„– A zsidó, zsidó marad. nem a vallás a fontos, hanem a fajta. A vér. Azon pedig nem segít még az se, ha húsz pap önti rá a keresztvizet egyszerre.
A főispán ujjai idegesen doboltak az ablakdeszkán.
– Ma már nem lehet az ember ilyen elfogult.
Az öreg gúnyosan nézett a fiára:
– Nem? S ha vajon a te őseid sem lettek volna elfogultak, és össze-vissza házasodtak volna mindenféle idegen fajtával, te most milyen nemzethez tartoznál?
– Az európai nemzethez.
– Van olyan nemzet?
– Lesz.
….”
(378. oldal)
Reflexiók és önreflexió nélkül nem érdemes olvasni,
nem csak Wass Albertet, de mást sem! S ha józan, világra nyitott, minél kevésbé előítéletes olvasatot tudunk önmagunk számára biztosítani, akkor abból tanulhatunk. Úgy, hogy közben örülhetünk mindannak, ami érték, mert nincs híján értékeken az életműkiadás ötödik kötete sem.
