Závada Pál: Hajó a ködben – Magvető Kiadó, 2019 – 420 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1438-55-0
Amikor Franz Werfel megírta az örmény genocídiumról szóló – vitathatatlanul nagy hatású – regényét(A Musza Dagh negyven napja), akkor állítólag többen fanyalogtak, hogy talán nem így kellett volna a témához nyúlni. Nem kellett volna regénnyé formálni a magukban is megrendítő tényeket! Ez járt az eszemben, mielőtt nekiláttam Závada Pál legfrissebb regényének: HAJÓ A KÖDBEN. Elvégre, az elmúlt években – ha nem is elegendő, de – számos könyv (memoár, fotóalbum, stb.) jelent meg, melyekből megismerhetjük a regény szereplőinek életét és történetét. Némelyikről mi is írtunk:
Van-e valami, amit Závada Pál mindehhez hozzáadhat?
Létezhet-e olyan „többlet”, amit egy – a történet szempontjából kívülálló – szépíró hozzátehet? S ha azt mondjuk, hogy – túl a stíluson is – akad ilyesmi, akkor kérdés, hogy ez a „hozzáadott érték” mennyire legitim. Mennyire lehet az? Mennyire kell annak lennie? Olvasóként mit várunk/várhatunk el az irodalmi műtől?… ha a fenti kérdésekkel elkezdünk (a magunk örömére) érdemben foglakozni, akkor a regény már nem hiába született!
A HAJÓ A KÖDBEN cselekménye a második világháború utolsó szakaszában, Magyarország német megszállásának idején játszódik – közben persze komolyabb terjedelmű visszatekintéseket tartalmaz. Szereplői a Weiss Manfréd vállalatbirodalmát megöröklő családtagok, elsősorban a gyermekek és hozzátartozóik. Egy nagyjából ötven fős nagycsalád, melynek jelentős része kikeresztelkedett zsidókból áll, akik azt hitték, hogy zsidóságukat sikerült maguk mögött hagyni, s az, amit az ország iparáért, kultúrájáért, működéséért tettek eddig, megvédi őket a zsidókat érő csapásoktól. Persze, tudjuk, hogy ez nem így történt, ahogy azt is tudjuk, hogy nekik – vagyonuk feláldozásával – lehetőségük volt arra, hogy mentsék az életüket! (Nem mennék bele abba, van-e aktualitása annak, ahogy a hatalom birtokosai – látszólag legitim módon – ráteszik kezüket a mások vagyonára. Függetlenül attól, hogy azokat a vagyonokat olyanok birtokolják, akik korábban ezt a hatalmat támogatták…)
Závada Pál új regénye sokkal-sokkal izgalmasabb
annál, semhogy a recenzens leragadjon az aktualitás, az analógiák és a párhuzamosság kérdésénél. Ezzel majd elbíbelődhet az olvasó, ha megfejtette, hogy kik lehetnek a regény nagy részének többes szám első személyű mesélői, s ők milyen viszonyban vannak az E/1-ben megszólalókkal.
A regény „mértani közepe” az a jelenet, melyben Becher alezredes és a Mauthausenből visszahozott Chorin Ferenc tárgyalnak egymással. Azt hiszem, ennél sikerültebben megformált beszélgetéssel egészen ritkán találkozhat az olvasó: a tények, az érzelmek, a lehetőségek és a lehetetlenségek olyan kavalkádja ez, ami szükségszerűen abszurd. Akkor is, ha valóságos!
Ez a beszélgetés – mely önálló műként is teljes értékű lehetne – az, amin megfordul a család története, s talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az a beszélgetés, amin a regény áll vagy bukik. Áll.
A tények és történések mögé/köré felépített érzelmek, érzések, gondolatok, viszonyok és viszonyulások rendszere által feltárul a szereplők egymáshoz való viszonya, és „háromdimenzióssá” válnak a figurák: esendővé emberivé, kapzsivá, megalkuvóvá, vagy éppen jóra törekvővé.
És mi más lenne egy regény értelme/feladata?
Minden lelkesedésem mellett is biztos vagyok abban, hogy vannak, akik nem fogják szeretni ezt a regényt. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy lesznek, akik úgy fognak vélemény formálni a könyvről, hogy nem olvasták, s eszük ágában sincs pótolni ezirányú hiányosságaikat.
