Az egyházi zenéről sokan gondolják, hogy valami régies, unalmas, még a rizsporos parókás időből ránk maradt műfaj, ami nem sokat tud már mondani a ma emberének. Különféle templomi formációk alkalmi vagy állandó tagjaként több éve próbálom kicsit finomítani az efféle sommás véleményeket – ehhez kaptam most váratlanul erősítést. Hamarosan egy zenei polihisztor érkezik kis hazánkba, három ízig-vérig modern, hozzánk szóló oratorikus művével. Kettőben vezényel is, egyben pedig Krisztus szerepét énekli. Igen, José Cura mintha tényleg mindenre képes lenne.
Egy hihetetlen tehetség
José Cura 1962-ben született Argentínában. Tizenkét évesen gitározott, tizenöt évesen kórust vezetett, tizenhat évesen pedig a zongorába és zeneszerzői tanulmányokba vágott bele. Énekelt profi kórusokban, de a húszas évei végén úgy döntött, hogy szólóénekesként szeretne karriert csinálni. Vittorio Terranova lett a mestere, és 1992-ben debütált a Polliccino című operában. Később tenorként olyan sikeres szerepeket tudhatott magáénak, mint az Otello címszerepe, Izmael a Nabuccóból, Sámson a Sámson és Delilából vagy Don José a Carmenből.
Emellett a vezénylést sem hagyta teljesen abba. Ő a történelem első zenei előadója, aki egy koncerten vagy felvételen belül énekel és vezényel – az első példa erre a Cavalleria Rusticana és a Pagliacci című művek előadása volt 2003-ban. Cura kedveli az olyan koncerteket is, ahol fele-fele arányban fordulnak elő szimfonikus művek és dalok.
Miből lesz a passió?
Na de térjünk csak rá a zeneszerzői munkásságára! Mi késztethet valakit a XX. század végén arra, hogy oratorikus műveket írjon? A három darab közül talán az Ecce homo keletkezéstörténete a legklasszikusabb. José Cura – akit gyakran a „negyedik tenorként” emlegetnek – kórusénekesként, majd karmesterként is dolgozott Bach monumentális művével, a Máté-passióval, és minden alkalommal valóságos sokkhatás alá került a remekműtől. Ezen élményei során formálódott meg a fejében egy modern passió gondolata, amelyet a világhírű énekes-karmester-zeneszerző ne
Egy nő belső monológja
A Magnificatban Cura egy tinilányt juttat szóhoz, aki éppen most vette észre, hogy terhes. Amikor a zeneszerző huszonöt éves volt, két esemény esett véletlenül egybe: felesége a harmadik gyermeküket várta, és II. János Pál pápa meghirdette Mária évét. Cura megpróbálta beleképzelni magát Mária helyzetébe, aki a sivatagban fülel a benne növekvő gyermek rezdüléseire, és nem tudja, pánikba essen-e, vagy inkább hálát adjon ezért a csodáért? Az eredmény talán a kettő keveréke.
Irány Prága!
A Modus az egyetlen darab az említett hármasban, amelynek nem bibliai történet az alapja, hanem inkább a középkor világából merít. José Cura Prága történelmi belvárosában gyűjtögette össze azokat a benyomásokat, hangulatfoszlányokat, amelyekből később a zenemű született. Ha belegondolunk, hogy a középkori társadalom egyházi szertartások köré szerveződött, és hogy Prágában milyen csodaszép templomok vannak, már biztosan ráhangolódtunk erre az alkotásra is, és nem fogunk csalódni benne. Egyébként az ősbemutatója is Prágában zajlott.
(Utóirat: remélem, legközelebb José Cura a megzenésített Pablo Neruda-verseket is elhozza! Igen, ilyenjei is vannak…)
