Révész Sándor és a Piramis hangol a Szarvas vízi színházának színpadán – a holtág túloldalán, az Erzsébet-liget régi fehér házának kertjében a fákon lampionok, félkörben műanyag székek.
Szombat, kora délután.
Néha csöpög az eső, de nincs hideg. A verandán asztal borral, ásványvízzel, sós süteményekkel, később egy pohár összetörik. Szolid hangosítás, mellette halk beszélgetés. Az igazi írásművészet: egy szöveget különböző címekkel minél több lapnak eladni, legalábbis Cserna szerint… szarvas
Kik jönnek át a hídon a Szilvanapok alatt ide, egy irodalmi estre? Húsz-harmincévesek, néhány idősebb, akad helyi író és műkedvelő, és napszemüveges férfi, aki mostanában hazajár Nápolyból, gyűjti az élményeket, embereket is a történeteikkel. Két felolvasás között olyasvalakiről mesél, aki mobiltelefonján szebbnél szebb mangalicákat, príma tenyészállatokat mutatott egy nőnek, akivel szeretett volna megismerkedni.
A Márai Sándor Író Kör eddig jellemzően felvidéki fiatalokat hozott össze, de ez nem azt jelenti, hogy máshol élő író, költő nem csatlakozhat – mondja Mucha Attila, a kör tagja. Czinki Ferenc kérdéseire válaszolva a MÁSIK-at olyan közösségként mutatja be, amely segíteni szeretne tagjainak és a náluk is fiatalabb pályakezdőknek, olyanoknak is, akik még nem publikáltak. Elolvassák egymás szövegeit, elmondják a benyomásaikat. Az est előtt épp arról beszélgettek, hogy az egyik tagjuk most már megérdemel egy alapos fejmosást, mert nem jó úton jár. Belépni egy közösségbe, ahol hasonló emberek vannak, odafigyelni rájuk, és alkalmazkodni hozzájuk. Kívülálló nem tudja, mennyire inspiráló közeg lehet ez egy alkotónak – derült ki Mucha Dorka és Laboda Róbert szavaiból. Dorka készülő regényéből olvasott fel, amely tanár és tanítványa kapcsolatáról szól. Az elbeszélő megfigyel, dokumentál, megállót, Aldi-szatyros nénikét, megindítóan csúnyán kifestett nőt, és amikor úgy látszik, észrevették, a lehorgadó Edda-plakát felé fordul, „mintha Pataky Attila kopasz feje kötne le rohadtul”. Másik szövege egy írótábori pillanatfelvétel és lebegés, mindenki beszél, mozog a szájuk, de nem érteni, mit mondanak – egy mondatot talán, de az is elég valószerűtlen: „a pinaszőr térdig ér”. szarvas
Mucha Attila prímása pitralont használ, parazsas vasalóval ügyködik, aztán leteszi hűlni a talajcsempére. Elindul, de nem ér oda a lakodalomba, sejteni lehet, hogy megtámadják. Következő prózájában a „kislámpi”, amivel sötétben a gyűlölt kerti árnyékszékhez botorkált ki a gyerek, felborul, belecsobban a mélybe, és ahogy lassan süllyed, halványodik a fénye, de azért az utolsó pillanatban még elérhető. Laboda Róbert két kötetéből olvas fel verseket, nagyon szép felvidéki tájszólással – amely ugyanúgy tárgya szeretetteljes iróniájának, mint minden a körülötte megfigyelt világból. Slammel is, ő „az új, az énekes Modul”, aki „már egy hete csak az MMA-ra” gondol. Mint mondja, Túlzások című piros kötetét úgy írta, mint aki fejest ugrik a medencébe, meg se nézve, hogy van-e benne víz, de hát „nem úr, aki nem pazarol”. A következő könyv, az Én csak néztem anyagára már rokona, Tőzsér Árpád is azt mondta, ezen látszik, hogy komolyan dolgozott rajta. szarvas
Kemény István most jár először Szarvason. Mióta látta a helységnévtáblát, csak jó élmények érték, de erről nincs sok mondanivaló – Czinki Ferenc javaslatára olvas inkább, elsőként A méhész című verset, később elhangzik a Kishit:
Itthagylak, Kishit,/ a bűntudatommal,/ a kérlelhetetlen/
logikáddal,/ emlékül pedig/ a törhetetlen/ üvegből megőrzött/
pár szem szilánkkal.
Olvas a Lúdbőr című kötet esszéiből – arról, hogy a két klasszikus eposz közül hozzá közelebb állt az Odüsszeia, mint az Iliász. Akhilleusz, akit el kellene fogadni, mint abszolút első számú hőst, csak haragot tartani tud, és gyilkolni. Thor Heyerdahl, a norvég felfedező, aki bebizonyította, nem lehetetlen vállalkozás papirusztutajon eljutni Dél-Amerikából Polinéziába, akár a földönkívüliek létéről is meg tudná győzni az embert. A beszélgetés arról szólt, hogy Péczely Dóra szerkesztő a Kemény család mind a négy tagjának szerkesztett könyvet, ami biztosan Guinness-kötetbe való rekord. Amikor az 1980 és 2006 között írott verseit tartalmazó Állástalan táncosnő című kötet készült, végignézte a füzeteit, és talált olyan szövegeket, amelyek kötetbe nem kerültek be, mégis jók. Így ez tényleg tényleg az összegyűjtött versek könyve lett. A Lúdbőr borítóján látható fotót 1989. október 23-án készítette róla, róluk Bartis Attila, a Parlament előtt. Megvan Keményék otthonában is, a falon, dokumentumaként egy olyan pillanatnak, amelyben úgy látszott, jóra fordul Magyarország sorsa. szarvas
Ekkor a kertben elered az eső,
be kell menni a Ruzicskay György Alkotóház belső kiállítótermébe, ahol a képzőművészeti táborokban született festmények láthatók, és a sarkokban a Munkácsy-díjas szarvasi festőművészt ábrázoló portrészobrok.
Melyik megszólítást érzi jellemzőbbnek: író, fotográfus, újságíró? – kérdezi Bartis Attilától idebenn Bődi Etelka. Bár egy-két helyen tényleg ezt is írják a neve után, sohasem volt újságíró – mondja Attila. Tényleg írt egy ideig tárcákat az Élet és Irodalomba, de ez nem újságírói munka. A fotográfusi és az írói alkotómunkának érintőlegesen lehet csak köze egymáshoz: nemrég észrevette, hogy egy sorozata mintha A séta című első regényében ábrázolt fotográfus képi világát teremtené meg. És tényleg írt egy drámát abból az élethelyzetből, amikor másfél éven át csak a szerelmét fényképezte, de ebben nem volt koncepció, véletlenül alakult így. Bartis Attila édesapja költő és újságíró volt Marosvásárhelyen, a fiút nem „irodalmi szalon”, hanem szerkesztőségi világ vette körül. Kísérhette édesapját téeszbe, riportra, és irodalmi estre, ami akkoriban mindenütt telt házas rendezvény volt Romániában. Az az impulzus, amelynek hatására két kézzel kapott a könyv után, mégsem a családnak, hanem a diákkori szerelemnek köszönhető. Azt, hogy kamaszkoráig minden lényeges megtörtént vele, pontosan úgy kell érteni, hogy rövid időn belül elveszítette édesanyját és addigi otthonát, és ez a veszteség lelkének fontos részévé vált, megcsontosodott. Az ember ilyen trauma után is fejlődik, tanul, de krízishelyzetben ugyanúgy reagál. Melyik az az elismerés, amelyik igazán fontos a számára? A németországi ösztöndíj, amikor megengedhette magának, hogy megvegyen minden könyvet, albumot, amire a munkájához szüksége lehet. Az a különbség a hazai és az ottani ösztöndíjak között, hogy az ottaniak tudják: az általuk biztosított anyagi szabadságnak szükségképpen nyoma lesz az alkotói munkában, és pont ennyi a cél. Itthon a megadott terminus lejártakor le kell tenni a kéziratot, különben az ösztöndíjat vissza kell fizetni kamatostul. szarvas
A másik meghatározó élmény, amikor A nyugalom megjelent kínai nyelven, és ő ennek köszönhetően Sanghajban tölthetett két hónapot. Később visszament, hosszabb ideig élt a Távol-Keleten. Leírni a különbséget a két világ között, ami leginkább a közösséghez fűződő viszonyban, valamint a racionalitáshoz és az irracionalitáshoz fűződő kapcsolatban mutatkozik, beláthatatlan feladat. Armstrong sem tudta elmondani, amikor visszatért, hogy milyen a Hold. Leginkább önmagát tudja megfigyelni az ember, magyarként Erdélyben, magyarként Magyarországon, közép-kelet-európaiként Nyugat-Európában – és európaiként, illetve keresztényként a Távol-Keleten. Bartis A vége című regényéből azt a részt olvassa fel, amelyben egy hangyát figyelhetünk: minden rezdülését látjuk, mégsem tudjuk, mit érez, és mit miért tesz.
Közben odakinn valamikor eláll az eső.
A közönséget és az írókat a halászcsárda alatti mólónál a Katalin II. sétahajó várja, amely indulás után csak néhány métert halad a vízen, aztán megáll, hogy a motor zaja ne nyomja el a beszélő hangját. Mucha Attila, Mucha Dorka, Czinki Ferenc, Várnai Réka és Uhljár Anna olvas, Laboda Róbert egy témát versben és slammelve is előad, ahogy véget ér egy szöveg, a motor elindul, és megy néhány taktust. Megyünk, sodródunk, a hajó egyik oldalon sem ér partot. István nem olvas föl – azért jól hangzana itt a Komp-ország, a hídról című Kemény-esszé. Dorka fél, elmondja párszor, félig viccesen, félig komolyan, hogy mind meghalunk, Attila és Ferenc viszont direkt kiül a Katalin II. orrára.
Ránk sötétedik, de az így is látszik, milyen szépen lakják be a Holt-Körös partját a szarvasiak. Olyan idegennek, aki vízparti településről jött, ez rögtön szembe tűnik. Csobogó frissíti a vizet, mólók végig, túrakenuk kikötve. Egy-két fedett teraszon tévé villog, a partról világító mobillal integetnek nekünk. Elmegyünk a gyönyörű törzsű mocsári ciprusok előtt, amelyek között ragadozóhalak lapulnak – a napszemüveges srác megmutat a mobilján egy itt fogott csukát. A vízi színpadon közben a beállásnak vége:
