Vajon hogyan férhet össze egy majdnem százéves némafilm a kortárs komolyzenével? Többek között erről kérdeztem decemberben Varga Judit zeneszerzőt, aki a Konzerthaus felkérésére írta meg a Mr. West rendkívüli kalandjai a bolsevikok földjén című zeneművet. Majdnem egy hónappal később, január 12-én 19 óra körül pedig a Fesztiválszínház nézőterén ülök és kíváncsian várom, hogy láthassam és hallhassam, hogyan valósult meg végül ez a merész ötlet.
A műsort megelőzően az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál egyik kurátora, Gryllus Samu konferálja fel a zeneszerzőt, aki éppen a koncert napján ünnepli a születésnapját, és akitől előszeretettel kérdezik, hogyan lehet nőként érvényesülni a zeneszerzői pályán. (Gryllus gyorsan letudja a két témát: “Mondd csak, milyen érzés születésnapos nőnek lenni?”) Utána rátérnek magára a műre, és Varga megnyugtatja a nézőket: a Mr. West zenei előképzettség nélkül is élvezhető lesz. Talán éppen a laikus nézőkre való tekintettel végig kerülik a bonyolult szakkifejezéseket, és inkább a fő kérdést, a film és a zene kapcsolatát boncolgatják. Varga így fogalmaz:
Össze kellett hangolnom a zene idejét, a film idejét és a mai világ ritmusát. A Mr. Westről érdemes tudni, hogy a maga korában kifejezetten modern filmnek számított, gyors vágásokkal és rengeteg korabeli trükkel. Csakhogy a némafilmek felett eljárt az idő, mai szemmel nézve már nem elég akciódúsak és pörgősek. Igyekeztem a zenével javítani az olyan jeleneteken, ahol talán túlságosan lelassul a cselekmény, hogy a néző figyelme ne kalandozzon el.
Gryllus azon kérdésére, hogy inkább filmzeneszerzőként vagy komolyzene-szerzőként definiálná önmagát, Varga hosszan gondolkodik.
Mindkettő én vagyok. Máshogy dolgozom, ha filmzenét írok, és máshogy, ha önálló zeneművet, de mindkettő lehet autentikus. Tény, hogy a Mr. West előtt ez a két énem köszönőviszonyban sem volt egymással. Aztán Rico Gulda felhívott, hogy írjak kortárs komolyzenét egy filmhez, és hirtelen meg kellett tanulnom összehangolni a kétféle technikát. Tehát ezt egyértelműen a Mr. Westnek köszönhetem: csökkent egy kicsit ez a zeneszerzői skizofréniám.
Szóba kerülnek még a zenemű különféle rétegei, a felhasznált idézetek, illetve a némafilm alatt felcsendülő klasszikus zene hagyománya, amelyekre Varga Judit mind reflektál valamilyen – komoly vagy ironikus/parodisztikus – módon.
A beszélgetés végén nagy meglepetésemre Gryllus és kurátortársa, Horváth Balázs interaktív játékba vonja be a közönséget, amelynek éppen az a célja, hogy megértsük ezeket a rétegeket, és pár percre beleképzelhessük magunkat a filmzeneszerző helyébe. Horváth, a mi filmszínészünk többször is végigsétál a színpadon, mi pedig minden alkalommal aláfestjük valamivel a jelenetet. Először csak úgy hümmögünk, aztán ritmikus hanghatást keltünk, végül jöhet a “mickeymousing” is, amikor a zene és a jelenet között a legszorosabb a kapcsolat (például ha Horváth lép, mi dobogunk). Felhasznált idézet gyanánt Gryllus az Elindultam szép hazámból népdalt énekelteti velünk. A közönség élvezi a játékot, kívülállóból bennfentessé változik, és már így fogadja a zenészeket, na meg a fejük feletti vásznon pergő filmet.
Milyen is ez a Mr. West? A maga korában elmarasztalták, mert a várakozásokkal szemben túl kevés volt benne a bolsevik propaganda, úgyhogy jó ideig be sem akarták mutatni. Ma persze ez a kevés is erőltetetten soknak tűnik. De a film bizonyos elemei furcsamód éppen a 2017-ben élő nézőt szólítják meg: hiszen ma is sokat beszélünk és írunk az egymást kölcsönösen félreértő nyugati és keleti világról, az ebből kiinduló kétoldalú lejáratópropagandáról, na meg a döbbenetes felismerésről, amikor kiderül, hogy az eltérő kultúrák ellenére mégiscsak jól megérthetjük egymást. (Mert ugyebár az igaz bolsevik nem valami vérszomjas vadember, hanem nagyszerű barát, hiába terjeszt mindenféle rémhírt a szovjet bűnbanda meg a New York-i sajtó…) Mindezt Lev Kulesov rendező egy bájos, humoros történetbe csomagolta a tátott szájú Mr. Westtel, a bátor cowboy Jeddyvel és a dollárra éhes szovjet gengszterbanda felejthetetlen egyéniségeivel. Varga Judit zenéje pedig még egy adag (ön)iróniát ad a filmhez, hiszen egyszerre helyezkedik bele és távolít el tőle. Senki sem veszi komolyan önmagát, sem a rég halott színészek, sem az itt és most játszó zenészek, és talán éppen ettől olyan erős ez az anyag. Veszi a lapot a közönség is, hangosan nevetnek, felszabadultan szórakoznak.
Több ilyen kellene, ábrándozom kifelé menet. Retro némafilmek kortárs színészekkel, élő zene a multiplexekben a vászon előtt. Lehet, hogy elsőre meghökkentő az ötlet, de Varga Judit és az Ensemble Phace éppen most bizonyította be, hogy ennek a műfaji kavalkádnak nemcsak múltja (film) és jelene (zene), hanem jövője is lehet.
Ensemble Phace: Michael Krenn – szaxofon, Spiros Laskaridis – trombita, Mathilde Hoursiangou – zongora, Berndt Thurner – ütőhangszerek, Ivana Pristasova – hegedű, Rafal Zalech – brácsa, Roland Schueler – cselló, Ghenadie Rotari – harmonika, vezényel: Leonhard Garms
