Mindenki így hívta, szemtől szemben és a háta mögött is. A fia mindjárt akkor elkezdte, amikor a nagyobbik unoka megszületett, nem sokkal később a menye is átvette, ő pedig a kezdetektől fogva magától értetődően fogadta az új titulust. Tudta, hogy ez úgyis csupán annyi módosulással jár, hogy mivel az unoka érkezésével egy időben elkészült végre a ház, ő onnantól fogva nem a szomszéd szobában fog lakni, hanem a teraszra vezető lépcső alól nyíló kis lakrészben, amelyet a fia külön neki épített. A szépen berendezett szobán kívül volt ott mosdó, sőt egy piciny konyha is, mégis, mindenki természetesnek vette, hogy a nagymama csak aludni jár oda, de akkor is csupán éjszakára – ha napközben el-elpilledt, az mindig a konyhai sezlonon történt, ahonnét a lakás jószerivel minden szegletét be lehetett látni.
– Nagymama, mesélj az életedről!
– szokta kérni Andrea, a nagyobbik unoka hétvégenként. Ez ugyanúgy hozzátartozott a családi ebédekhez, mint a tyúkhúsleves, meg a rántott csirke petrezselymes burgonyával. S a nagymama mindig szívesen és sokat mesélt. Hogy mennyire nehéz volt az ő élete! A maiak nem is tudják, milyen egész nap a veteményesben és a szőlőben dolgozni, este pedig vacsorát és másnapra ebédet főzni, mosni, udvart seperni, jószágot etetni. Különösen úgy, hogy segítségre nem számíthatott, mivel a nagypapa (Isten nyugosztalja) esténként már csak a borospince kulcsát kereste. De hát jó az Isten, aki dolgos, és tudja, hol a helye, és mi a feladata, azt mindig megsegíti, lám, őt is átsegítette a sok bajon, hála neki, most itt van, és elmondathatja a tapasztalatait és a tanácsait a maiaknak.
A fia ilyenkor soha nem szólt, némán kanalazta a levest.
Andrea egy hétvégén egy fiatalember társaságában érkezett haza Budapestről. A fiú – Attila volt a neve – feszengett, ami ilyenkor megszokott dolog, a szülők igyekeztek kedvesek és oldottak lenni, egyedül a nagymama méregetett szúrós szemekkel a konyhai sezlonról. Aztán megkérdezte, hogy tud-e Attila krumplit kapálni meg traktort szerelni. Mert a Berci tudott. Milyen dolgos gyerek volt az a Berci! Mennyire értett mindenhez, és milyen kár volt elhajtani!
Erre sem szólt senki semmit. Krisztina, a kisebbik unoka, akinek a Berci udvarolt, kisietett a konyhából.
Vacsora után a nagymama beült a tévészobába, és betetette a videóba a Zorrót, amiből már alig lehetett valamit kivenni, olyan kopott volt a szalag, mégis szerette megnézni újra meg újra. Olykor elbóbiskolt rajta, azt azonban a félig lecsukott szemhéjai alól is látta, ahogyan Andrea a tévészobában megágyaz Attilának. Amikor a nagymama bejelentette, hogy elálmosodott, már nem volt értelme bekapcsolódni a lassan a végéhez közeledő esti filmbe. Krisztina lekísérte a nagymamát a lakrészébe, azután mindenki nyugovóra tért.
Attila is, a tévészoba heverőjén. Nem sokkal később arra riadt, hogy Krisztina rázogatja:
Már biztos nem jön föl. Mehetsz Andreához!
– Attila nem értette, hogy ki nem fog följönni, ám nem volt ideje töprengeni ezen, Krisztina ugyanis ráförmedt, hogy igyekezzen, mielőtt Andrea mérges lesz, így hát bement a nővérek hálószobájába. A nagy franciaágyon ott várt rá Andrea, valamint Krisztina még meleg fekhelye.
Gyorsan telt az éjszaka. Hajnalodott, a Nap első sugarai bepislákoltak a redőny résein. Attila úgy érezte, hogy alig aludt el, már megint rázogatják. Ezúttal azonban más ok miatt – Andrea olyan rémülten nézett rá, amilyennek Attila még sose látta:
– Tűnj el! Jön föl a nagymama!
Attila ismét a tévészobában találta magát, a Krisztina testétől még meleg ágyneműben. Nem sokáig volt egyedül: Andrea bejött, és közölte, hogy vaklárma volt, de most már maradjanak itt, innét könnyebb elmenekülni. Ezután ledobta a hálóingét. Attila sóhajtott, és arra gondolt, hogy lassacskán tényleg jöhetne a nagymama. Bár ami azt illeti, most valóban képtelen lenne krumplit kapálni.
