Miért írták ki Palamédészt az Íliászból? – Zalka Csenge Virág és A néma istennő

Mesemondók márpedig vannak. Ez a mondat nemcsak Zalka Csenge Virág egyik könyvének címe, hanem életművének alapja is. Amellett, hogy évek óta hivatásos mesemondóként szerepel a köztudatban, rengeteg mást is csinál: blogján a mesegyűjtés, mesemondás kulisszatitkairól mesél, színes borítós, gyönyörű könyveiben pedig publikálja is a meséi egy részét. Most viszont új oldaláról ismerhetjük meg: A néma istennő című kötetében a görög mitológia kevésbé ismert történeteiből ad közre egy nagy csokorra valót. Erről beszélgetünk az alábbi interjúban Zalka Csenge Virág írónővel.

Egyik alapelved, hogy „a meséket nem olvassuk, hanem mondjuk”, de a gyűjteményes köteteidben már rengeteg mesédet le is írtad. Mi a fő célod ezekkel a könyvekkel? Önálló olvasásra, inspirációnak, esetleg mégis felolvasásra szánod őket?

A fenti alapelv arra vonatkozik, amikor előadok. Sokszor megköszönik ugyanis nekem, hogy „szép meséket olvastam” a színpadon, amikor nincs is könyv a kezemben. Amikor könyvet írok, annak a nyelvezete más egy kicsit, mint az élőszó – egyszerűen más módja a történetek megosztásának, de semmivel sem kevésbé értékes. Mindegy, hogy valaki magának olvassa-e, felolvassa, vagy utána élőszóban viszi tovább a történeteket: a célom a könyveimmel elsősorban az, hogy felkínáljak egy csomó mesét, mítoszt, amik közel állnak a szívemhez, hogy minél több emberhez eljuthassanak. Mesemondók számára forrásként, olvasók számára szórakozásként, szülők és gyerekek számára kapcsolódási pontként. Különösen szeretek olyan történeteket közreadni, amik magyarul még nem elérhetők, amik ismeretlenek az olvasók számára, és tudnak valami újat, izgalmasat mutatni. A néma istennő kötetben a mítoszokkal is ez volt a célom. Létezik rengeteg olyan történet a klasszikus mitológiában, amiket valamiért nem nagyon válogattak be népszerű kötetekbe, vagy (szerintem) fontos részleteket kihagytak belőlük. Szerettem volna megosztani őket, mert mindegyikben van valami szép vagy izgalmas – hogy megmutassam, a mitológia mennyire színes és kimeríthetetlen téma, még évezredek távlatából is.

A néma istennő előszavában kifejted, hogy miben mások a mítoszok, mint a tündérmesék. Ez azt jelenti, hogy a munkamódszered is más volt, mint a korábbi könyveknél?

Igen, kicsit másképp kellett velük dolgozni, mint a mesékkel. Ez elsősorban abból adódott, hogy másféle források állnak rendelkezésre: néprajzi gyűjtések helyett ókori szerzők művei, amelyek sokszor töredékesek, valamint művészeti ábrázolások, például mozaikok és vázaképek. Mindezzel együtt az összes közül eddig ennek a könyvnek a megírását élveztem a legjobban. Folyton újabb és újabb izgalmas részletekre bukkantam, amiket beleszőhettem a mítoszokba. Külön élveztem, amikor vázaképekről származott plusz információ. Parisz történeténél például létezik olyan ábrázolás, ahol a királyfi épp dönt a három istennő között az aranyalmával, és elfogadja Aphrodité ígéretét, hogy megkapja feleségül a világ legszebb asszonyát – közben pedig szó szerint ott áll mellette a felesége, Oinóné. Ez azért adott egy nem várt színezetet a jól ismert jelenetnek…

Mennyire gondoltad komolyan a könyv elején található figyelmeztetést, miszerint szigorúan felnőtteknek szól a könyv? (A megfogalmazása alapján nem hiszem, hogy van olyan tizenéves, aki ne akarná azonnal elolvasni…)

Én sokat mesélek mítoszokat kamasz közönségeknek is, mindig élvezik! De szerettem volna, ha ez a kötet felnőtt könyvként tud megjelenni. Nem elsősorban a törvények miatt (bár igen, szerepel benne „hagyományostól eltérő tartalom”), hanem mert így nem kellett cenzúrázni semmit az ókori mitológiából. Aki ismeri a mítoszokat, tudja, hogy elég sok bennük a vér, tragédia, szex, mindenféle felnőtt tartalom – és nem akartam írás közben azon feszengeni, vajon mit „engedhetek meg” magamnak és mit nem a kiskorú olvasók miatt. Így viszont belefért minden történet, amit szerettem volna beválogatni, és nem kellett lenyesegetni a felnőtt témájú részeket sem. Sokszor vettem észre, amikor más gyűjteményekhez hasonlítottam a készülő szövegeket, hogy még a nem kimondottan gyerekeknek szóló mitológia könyvek is hajlamosak átugrani kevésbé „szalonképes” dolgokat. (Az volt a kedvencem, ahol leírták, hogy Ampelosz Dionüszosz „legkedvesebb játszópajtása” volt…).

Hogyan találtad meg az arany középutat a történelmi hitelesség és a XXI. század számára is előremutató üzenetek között? Volt, amit nagyon át kellett dolgozni, hogy például ne legyen annyira nőgyűlölő vagy erőszakos?

Igazából keveset változtattam a történeteken – inkább a válogatás folyamán dőlt el, hogy valamit magaménak érzek-e vagy sem. Nyilván olyan mítoszok fogtak meg, amik számomra valami szépet, izgalmasat, vagy elgondolkodtatót mondanak. Amikor a töredékes forrásokból több verziót is ki lehetett rakni, olyankor aszerint döntöttem, mit éreztem érdekesebbnek és a szereplők személyiségéhez illőnek. Nemrég olvastam egy másik mitológia-gyűjteményt, ami határozottabb átírásokat eszközölt – Androméda például maga szedte le a láncait, és nem Perszeusz mentette meg. Én ennyire nem írtam át a történeteket, közelebb maradtam az ókori forrásokhoz – cserébe beválogattam olyan sztorikat, amik már önmagukban izgalmasak. Androméda helyett például egy másik megláncolt, tengeri szörnynek felajánlott királylány, Hészioné kapott helyet a kötetben, róla pedig tényleg létezik vázakép, amelyen bátran szembeszáll a szörnnyel, és kövekkel hajigálja. Ez csak egy példa arra, hogy részemről inkább a válogatáson, mint az átíráson volt a hangsúly. Az egyetlen nagyobb változtatás a címadó Néma Istennő mítoszban szerepel, és ott a jegyzetekben ki is emeltem, hogy miért.

Feltűnt, hogy a legtöbb görög mítosznál használtál római forrásokat, de csak egy olyan mítosz szerepel a könyvben, amely tisztán római, görög előkép nélkül. Ez véletlen, vagy a rómaiak tényleg leginkább csak a görögök történeteit mesélték újra?

Nem, nyilván a rómaiaknak is megvoltak a saját történeteik, csak azok egyrészt már inkább a történeti mondák kategóriába esnek, másrészt pedig kevésbé álltak közel a szívemhez (ahhoz képest, hogy római koros régészként végeztem…). Egyetlen sztori volt, amin sokáig gondolkodtam, Pomona és Vertumnus története, amit a kamaszokról szóló könyvembe (Hősök és pimaszok) be is válogattam. Azon viszont már annyi változtatást kellett eszközölni, hogy nem éreztem ide illőnek. Cserébe a római kori forrásokon látszik, hogy a rómaiakat is nagyban foglalkoztatták a régi történetek, a görög mítoszok, és ők is hozzátették mindegyikhez a saját véleményüket.

Melyik volt a kedvenc mitológiai alakod ebből a gyűjteményből, és ki az, akit nagyon nem szerettél?

Kedvencem rengeteg van, gyakorlatilag mindegyik történet a szívemhez nőtt. Meglepetés volt a számomra például, ahogy Héphaisztosz alakja kibontakozott – előtte sohasem érdekelt különösebben ez az istenség, de most nagyon megszerettem. Nem ő volt az egyetlen. Valószínűleg pont ezért, de soha könyvön nem izgultam még ennyire, mint ezen: nagyon szeretném, ha a történetek másokat is megérintenének, és epedve vártam, hogy megérkezzenek az első recenziók. Ha mégis kedvenc szereplőt kellene választanom, talán Palamédész lenne az, akinek a történetét sok kis töredékből raktam össze, és akit Odüsszeusz gyakorlatilag kiíratott az Íliászból. Ezzel párhuzamosan Odüsszeusz renoméja viszont nagyot zuhant a szememben… Palamédészt annyira megkedveltem, hogy lesz egy egész órás mesemondó estem az ő történetéből, amit februárban fogok bemutatni az Újholdas Estek előadássorozat keretei között.

Vannak olyan történetek is, amik nem kaptak helyet a gyűjteményben, mégis izgatják a fantáziámat. Nem tudom még, ezekkel mit fogok kezdeni, de valahol biztosan megjelennek majd. Egyet például a Mítoszok Csatája halloweeni különkiadásán tervezek mesélni. A mitológia tényleg kimeríthetetlen téma.

Itt beleolvashatsz a könyvbe Zalka Csenge Virág könyvébe

A Trend kiadó gondozásában megjelent könyvet itt megrendelheted

A legfrissebb irodalmi hírek

Megosztás: