Most, hogy újra néztem az Amarcordot, eszembe jutott egy történet, amit Fellini mesél el az önéletrajzi könyvében.
Egyszer, az ötvenes évek közepén a fiatal filmrendező gondol egyet és hazaautózik szülővárosába Riminibe, hogy találkozzon gyerekkori cimboráival. Persze mind ott lógnak a város főterén működő kávéház teraszán, pont úgy, mint régen, nagy az öröm, hamar előkerülnek az ifjúkori emlékek. Fellini egyszer csak megkérdezi a többieket: Mi lett Vegye-vigye, ifjúságuk szexidoljának sorsa, mit tudnak róla. (Itt jegyezném meg, hogy az eredeti filmben, és gondolom a valóságban is Parancsoljon volt a hölgy beceneve.) Férjhez ment valami matrózhoz és kiköltöztek egy közeli faluba, jön a válasz. Hamar kiderül, melyikbe, Fellini beugrik a kabriójába, és már száguld is a cél felé. A falu szélén egy omladozó ház előtt öregasszony teregeti a ruhákat. Fellini megáll, illedelmesen köszön, kérdezi:
– Nem ismeri véletlenül Parancsoljont, itt lakik valahol a közelben.
– Ki keresi? – jön a válasz.
– Hát én, Federico Fellini!
– Én vagyok – mondja az asszony és befordul a házba.
Hogy aztán alig húsz év múlva újra felbukkanjon, mint a végzet asszonya, immáron főszereplőként a filmvásznon, sok millió fiatalember legnagyobb örömére.
Milyen szomorú, hogy ezt nem érhette meg.
(A fenti fotón Bruno Zanin és Magali Noël. Sajnos már a színésznő sem él…)
