„Élni megszűnt szívem. / Szeretni nem.” – szól Adrian Mitchell angol költő sírverse Halmai Tamás átiratában. És ennél pontosabban nem írhatok Reményi József Tamásról a halála után.
Ő is megelőzött.
Tizenöt-tizenhat éves koromban akartam először öngyilkos lenni, és aztán évekig, évtizedekig… Utáltam azt a szenvedésekkel teli életet, amit a nyakunkon ülő szörnyek rendeztek nekünk. Embernek, Közép-Európában a 20. században annyi oka volt kilépni az életből, hogy az már akár vissza is tarthatta a végzetes lépéstől, mondván: kössék fel magukat azok, akik miatt fel akarom kötni magamat. (Igaz, nem így döntött például Stefan Zweig, Tadeusz Borowski, Paul Celan, Primo Levi, de őket az enyémnél gyilkosabb iszap húzott le.)
Annak idején azt mondogattam, hogy csak apám miatt nem látom vendégül a meghívott kaszást. Nem halhatok meg, amíg apám él, hogy ne okozzak neki bánatot és lelkiismeret-furdalást. Aztán jöttek a fiaim, unokáim… (Jó kis kifogás, mi?)
Reményi József Tamás a szüleivel
Az elmúlással cicáztam, és közben minden barátom elhagyott: Ördögh, Szegvári, Békés, Bächer, Böszörményi, Tarján… És most Reményi. Néha arra gondolok, korai haláluk az én hibám volt. Az én hibám is. Miközben a saját halálommal foglalkoztam, nem szerettem őket eléggé és okosan.
November 10-én, pénteken hajnali három óra körül, az emberiség farkasóráján vagy boszorkányóráján, ahogy nevezik, ismét felébredtem, mint általában, és az öngyilkosságról gondolkoztam. Aztán lejegyeztem a fentebbi emlékezést ifjúkorom szándékáról és apámról, majd bevettem egy nyugtatót, és visszaaludtam. Barátom akkor halhatott meg.
Sokan írtak arról, milyen kitűnő, humánus, de mégis szigorú szerkesztő volt a Mozgó Világtól számos könyvkiadóig végzett munkájában. Biztosan így volt. Ezt nem tudom. Kapcsolatunk első negyven évében nem dolgoztunk együtt, legfeljebb néha találkoztunk egy sörre nálam vagy egy kis bárban, és félig róla neveztem el nyolcvanhétben a Hecseki és a kedves betörők egyik bűnöző szereplőjét, dr. Reményi Tarján Farkast.
Annak idején közös barátunk, Tarján Tamás volt állandó szerkesztőm. Mikor Tamás árván hagyott bennünket, megkértem Jóskát, hogy legyen a lektorom. És a Kossuth Kiadónál megjelent esszékötettől a Zöldségkommandón, a novellákon meg a Keresd a rímet! című gyerekkönyvön át szívvel és ésszel nyesegette vadhajtásaimat, amelyek bőven voltak. Ítéleteit nem mindig fogadtam derűvel, mert ugyan kíméletes volt, de őszinte. És írók, költők, színészek stb. nemigen kedvelik azt az őszinteséget, ami nem dicséri égig őket. Legyen bár a kritika szakmailag kikezdhetetlen.
Józsika az írógép előtt (Litera)
Morgolódásomban már ilyeneket írtam neki:
Feltámadok halotti toromon,
így állok bosszút a lektoromon.
Mire ő válaszolt:
A szívembe, Gábor, raklak,
Csakis ezért háborgatlak.
Ezután néha már nem is kedves lektoromnak, hanem liktoromnak neveztem, és ő hozta ki belőlem ezt a versezetet is:
Elől menetel Viktor
mögötte ezer liktor.
Mindnek kezében persze
vesszőnyaláb és fejsze.
Utóbbi kék acélból.
Nem kérdés, hogy mi célból.
Amire nem késett a válasz:
Ámde jő szembe Gábor von Nógrád,
Pazarul tartja ülepét lóhát,
Fegyvere villan: egy gyilkos regény,
S fűbe harap sok fasiszta legény.
A verscsere apropója a Zöldségkommandó volt. (Amely regényem miatt mellesleg a „nem létező” fekete listára kerültem, és minden állami és cégtámogatást elvesztettem hál’ Istennek, mert így nem tartozom a hatalomban senkinek – senkihez.)
Vajon illetlenség ilyen rímjátékokat, s magántermészetű epizódokat idézgetni, ha elhunyt barátunkra emlékezünk? Nem hiszem. Bár a legszívesebben ironikus levélváltásainkat másolnám ide, hogy újraélhessem, és velem az olvasó is átérezhesse a lobogó létezést, az életünket, amely a halálon túl is arra az örömre emlékeztet, hogy Reményi József Tamás élt, velünk élt és velünk él. Velünk és szeretteivel.
Hogyan is szól a sírvers? „Élni megszűnt szívem. / Szeretni nem.”
Nógrádi Gábor
