“Azt hiszem, az a lényeg, hogy a zenészek mindig hallgattak a sajátjuktól eltérő zenéket. Soha nem volt olyan időszak a történelemben, amikor az emberek ne utaztak, kereskedtek vagy vándoroltak volna. ‘Tiszta’ zene tehát nincs. Minél többet foglalkozom ezzel, annál jobban látom, hogy ősi kapcsolatok kötnek össze minden zenét a világon.”
Justin Adams szavai ezek, akitől valószínűleg sokan és sokszor kérdezték már, miért olyan zenét játszik, amilyet. Londonban született, életrajzai “angol gitáros és zeneszerző”-ként utalnak rá, de kisgyerekkorában jó pár meghatározó évet töltött Egyiptomban, ahol édesapja diplomataként dolgozott.
Zenei karrierjét az újhullámos The Impossible Dreamers együttesben kezdte, majd a Jah Wobble-nek, a legendás basszusgitárosnak játszott az Invaders of the Heart nevű poszt-punk bandájában. Ezzel meg is alapozta, hogy később más nagy nevek is felkérjék közreműködőnek: négy lemezt vett fel Robert Planttel, és dolgozott például Sinead O’Connorral, a felforgató Brian Enóval, a világzenés Ben Mandelsonnal is.
Olyan gyakran merül fel a neve valamilyen kooperáció kapcsán, hogy egyes zenekritikusok azt pedzegetik, talán nem is kap annyi figyelmet és megbecsülést, amennyit megérdemelne. Főleg, mert a saját zenéje egészen különleges. 2000-ben megjelent első szólólemezének a Desert Road (Sivatagi út) címet adta, és visszatért benne kisgyermekkori emlékeihez: Észak-Afrika muzsikájához és kulturális kincseihez.
Egy évvel később már Mali tradicionális énekmondói (azaz griot-k) körében forgott, vásárolt magának egy ngoni nevű tuareg hangszert, és részt vett a Tinariwen nevű tuareg zenekar első lemezének elkészítésében. Miközben európai és amerikai kapcsolatai is fennmaradtak, Afrikában is megtalálta azokat a zenészeket, akikkel inspirálták egymást. Ilyen volt például az algériai Rachid Taha, a gambiai Juldeh Camara vagy a marokkói Rouicha.
Egy alkalommal Ludovico Einaudi olasz zenésszel játszott együtt. Kiderült, hogy Einaudinak is megvan a maga rendszeres kollaborátora: egy fiatal srác, akire nemcsak zenésztársként számíthatott, hanem alig huszonhat évesen már asszisztensi feladatokat látott el a Notta della Taranta nevű világhírű zenei fesztivál lebonyolításában. Justin Adamst érdekelni kezdte ez a bizonyos Mauro Durante, és minél többet hallott az addigi karrierjéről, annál biztosabb lehetett benne, nekik márpedig együtt kell dolgozniuk.
“Maurónak tulajdonképpen nem volt választása. Nemcsak azért, mert az apja már kisfiúként színpadra állította a nemzetközi nagyágyúk közé, hanem mert hamarosan ráébredt: az ereiben nemcsak vér, hanem zene is folyik. Nem lehetett belőle semmi más, csak zenész.”
Így jellemezte őt egy újságíró, és csakugyan: Mauro Durante tizennégy éves korában belépett szülei Canzoniere Grecanico Salentino nevű zenekarába, ahol dobolt és hegedült, később pedig megörökölte apjától a zenekarvezetői posztot is. Rendszeresen fellépett a Notta della Tarantán, és folyamatosan tanulmányozta az olasz népzenét, a dallal és tánccal összefonódó hagyományokat és rituális kontextusokat, de még a tarantulapók csípésének szerepét is: a fékevesztett táncot ugyanis legalább annyira tekintették a mérgezés tünetének, mint kezelési módjának.
Ezért is hívják tarantellának ezt a zenét, és ennek egy alváltozata a pizzica, amelynek Durante – Einaudi nyomvonalán járva – a mestere lett. Adams és ő hamar felfedezték a közös pontokat a Földközi-tenger két oldalának zenéje között, hiszen a dél-olasz és az észak-afrikai dallamok, a fáradhatatlan ritmusok, a hol lassú-lírai, hol vadul pergő nyelvű énekek nemcsak jól illenek egymáshoz, hanem, amint Adams is megmondta, az évszázadok során folyamatosan hatottak is egymásra.
A két zenész első közös munkája, a Still Moving (Mégis mozog) című lemez bizonyára csak a kezdete hosszú távú közös útjuknak, amelyben továbbra is helye lesz a legkülönfélébb kulturális hatásoknak, mély érzelmeknek és bravúros zenei megoldásoknak.
Április 18-i koncertjükön a Müpában élőben is meghallgathatjuk, milyen jól szólnak együtt…
