Van egy sziget. Pontosabban van A Sziget. Múlt és jövő találkozik rajta, sőt, remekül megérti egymást. Ne tóban vagy tengerben keresd, inkább befelé figyelj és fülelj: de ha meglátod, azonnal fel fogod ismerni tökéletes korong alakjáról, na meg a hullámokról, amelyeket vet maga körül.
Az iLand formáció tavaly adta ki A Sziget című dupla lemezét, amelynek első fele vadonatúj dalok gyűjteménye, második fele viszont koncertfelvétel az East nevű legendás progresszívrock-együttes immár klasszikussá vált dalaival. Mivel az iLand nemsokára a Müpában egy újabb koncerten szólaltatja meg ezt a kétféle, mégis remekül összeillő zenei anyagot, érdemes áttekintenünk: mi volt annak idején az East sikerének titka, hogyan él tovább az öröksége ma is, és hogyan találtak egymásra két különböző generáció zenészei?
Kelet népe
Az East együttes története még az őstagok középiskolai éveibe nyúlik vissza. A két szegedi iskolatárshoz, Móczán Péterhez és Király Istvánhoz előbb Varga János, majd Szakcsi Lakatos Béla csatlakozott, ők négyen kezdtek el 1975-ben East néven improvizatív zenéket, jazzt, jazz-rockot játszani. Az ezt követő néhány évben többször is cserélődtek a tagok, és a zenei világ is eltolódott az instrumentális progresszív rock irányába. Ugyan Csongrád megye akkoriban különösen rendszerhűnek számított, Móczán Péter visszaemlékezéséből kiderül, hogy Jugoszlávia közelsége, a főleg Szabadkáról beszerzett zenék, majd ezek közös hallgatása baráti társaságokban és a JATE klubjaiban nagy hatással volt az East fejlődésére.
A klasszikus felállásként ismert csapat 1980-tól zenélt együtt: ebben Móczán, Varga és Király mellett Pálvölgyi Géza és Zareczky Miklós vett részt. A nyolcvanas évek közepén aztán újabb tagcserék történtek, és az egyre sikeresebb zenekarnak szüksége volt valakire, aki az éppen felvett lemezük anyagát konzekvensen tudja vinni koncertről koncertre. Így került közéjük Takáts Tamás, akit addig a Karthagóból ismerhetett a közönség, de az Eastben hamar bizonyította, hogy ért a jazzhez és a progresszív rockhoz is. Egyik legérdekesebb felvételük az ‘56, amely nem meglepő módon 1989-ben jelent meg, és amelynek klipjére Móczán így emlékszik vissza:
“…azért volt különleges, mert az ’56-os forradalom felvételeinek nyolcvan százaléka egyáltalán nem volt Magyarországon, ezeket kivitték annak idején, úgy kerültek vissza később különböző titkos utakon. Többek között az a kazetta is, amelynek filmrészleteiből végül ez a klip is készült, titokban, az akkori MTV vágószobáiban.”
Pár évvel később, 1994-ben viszont feloszlott az együttes, bár a 2010-es években újra meg újra összeálltak különböző koncertekre. Legnagyobb szabású műsoruk a 2017-es háromórás életműkoncert volt, amelyben a legelső felállástól kezdve felvonultak a tagok és a stílusok. Az utolsó megmaradt alapító tag, Móczán Péter a jelek szerint ezzel a koncerttel zárta le végleg az East történetét, új dalokon ugyanis már nem kívánt dolgozni a többiekkel.
Sziget népe
Az utolsó East-felállás másik három tagja, Takáts Tamás, Dorozsmai Péter és Pálvölgyi Géza azonban együtt akarta folytatni, és hogy a korszakváltás annál nyilvánvalóbb legyen, új nevet választottak a csapatnak: ez lett az iLand. Két új tagot is felvettek a soraik közé, akik bár csak pár évvel fiatalabbak náluk, mégis egészen más zenei hatások közepette nőttek fel. Egyikük Madarász Gábor, aki korábban filmzenéket írt, mások mellett Pierrot-val, Ákossal és Rúzsa Magdival is dolgozott együtt. És bár Takáts Tamás egyszer szkeptikusan nyilatkozott arról, hogy a tehetségkutatók mennyire túltelítik a zenei piacot, a 2005/2006-os Megasztárban híressé vált Kontor Tamás ellen a jelek szerint neki sem volt kifogása, ő lett ugyanis az iLand másik fiatalabb tagja.
Az új csapat első albumának dalai annyira egységesek, olyan természetesen folynak át egymásba, hogy jó kérdés, tekinthető-e A Sziget akár koncept albumnak is. A témát már a lemezborítón látható kép (Szurcsik József képzőművész alkotása) is sejteti: moai fejeket látunk, akik gyárkéményként füstölnek, és a Húsvét-szigetek megtartó talaja helyett ők maguk hánykolódnak a háborgó vízen egy-egy magányos szigetként. A felkavaró vizuális világhoz a költészet eszközeivel kapcsolódnak Márkus József és Pálvölgyi Géza dalszövegei: szó esik korunk problémáiról (az ember önpusztító önzésétől szenvedő élővilág), de kortalan emberi tapasztalásokról is (az egyén magánya, belső világának megoszthatatlansága, az elvágyódás egy jobb világba, hogy aztán elszakíthatatlan gyökereink által mégis ez a világ kössön még jobban magához). Mindezt nem meglepő módon space rockos, Pink Floyd-os, néha egyenesen jazzes-játékos zenei világ szólaltatja meg, a zene örvénye visz le azokba a mélységekbe, amelyekhez már a szavak sem elegendők.
A március 30-i koncerten, akárcsak korábbi fellépéseiken, a lemez két felét, vagyis a kilenc iLand-dalt és a hét East-dalt váltakozva adja majd elő a zenekar. Az utóbbiak között nemcsak a már említett ‘56 című dal szerepel, hanem olyan legendássá vált számok is, mint a David Bowie szeme, a Ha zászlót bont a félelem, vagy a Túlélők dala. Nemcsak egymásnak, hanem a kortárs daloknak is felelgetnek ezek: láthatjuk és hallhatjuk, mi változott a nyolcvanas-kilencvenes évek óta, és mi ugyanaz ma is. Gondolatiságban, érzelemvilágban, és persze mindenekelőtt a zenei megoldások terén.
