Felfedezések – ifjú géniuszok, klasszikus zenekarok. Ezt a címet viseli a Müpa sorozata, amelynek keretében ezúttal Anton Gerzenberg zongoraművészt, illetve a Török Levente által vezényelt Miskolci Szimfonikus Zenekart hallhatjuk. Honnan ismeri egymást ez a két fiatal tehetség, hogyan került Rachmaninov a koncertprogramba, és milyen volt zenészcsaládban felnőni? Többek között ezek derülnek ki az alábbi beszélgetésből Anton Gerzenberggel…
A koncerten Rachmaninovot fog játszani, akivel kapcsolatban általában a darabok nehézsége, hihetetlen komplexitása jut az emberek eszébe. Miért éppen ez a II. c-moll zongoraverseny kerül műsorra?
A koncertszervezők szabad kezet adtak nekem, én pedig azért választottam Rachmaninovot, mert 2023 a zeneszerző jubileumi éve, születésének 150. évfordulója, ezért mindenképpen szerettem volna beépíteni őt a műsorba. Egyébként is közel áll hozzám ez a zene, amit leginkább a családomból hozok: édesanyám, aki szintén zongoraművész (Lilya Zilberstein – a szerk.) is játszotta már. Igen, nehéz ez a darab, de a Rachmaninov-életművön belül még talán azok közé tartozik, amelyhez a közönség is könnyebben közel tud kerülni. Sokszor játsszák, szereti a közönség.
Ha már említette: milyen volt zenészcsaládban felnőni? Az életrajza szerint az édesanyja az egyik oktatója is volt…
Igen, vele kezdtem a zenetanulást, de ez csak egy rövid időszak volt, utána más tanárok vettek át. Ő találta ki, hogy kezdjek el négyévesen zongorázni, ami akkor még nehézkesen indult, abba is hagytam egy időre, ötéves koromban viszont már én magam kértem, hadd folytathassam. Legalábbis anyukám így mesélte, én nem emlékszem. (nevet) Egy trombitaművész apa és egy zongorista anya mellett teljesen természetes volt, hogy a hangszerek a nappaliban állnak, és hogy mindig árad az otthonunkban a zene. Nagy könyvtárunk is volt tele kottával, amelyeket édesanyám gyűjtött az évek során, tanulmányoztuk, játszottuk a darabokat, így hát nem meglepő, hogy a fivérem és én is zongoraművészek lettünk.
Na de Rachmaninovot mikor játszott először?
A pontos dátumra már nem emlékszem, de arra igen, hogy sokáig nem akartam játszani, azt gondoltam, még “nem szabad”, nem állok rá készen. Én is úgy gondoltam, mint sokan, hogy Rachmaninov az idősebb, tapasztaltabb művészeknek való, mígnem egy napon mégis megpróbálkoztam a harmadik zongoraversennyel. Különös, hogy előbb játszottam azt, mint ezt a másodikat.
2021-ben egyszerre nyerte meg a Nemzetközi Anda Géza Zongoraverseny első díját és a Müpa különdíját. Hogy emlékszik vissza erre?
Az egy nagyon izgalmas verseny volt! Rengeteg munkát fektettem bele, nagyon koncentráltam. Konkrétan úgy épült fel, hogy kétszer akkora repertoárral kellett felkészülni, mint amit ténylegesen játszottunk: a szervezők választották ki, hogy pontosan mit akarnak tőlünk hallani. Jól begyakoroltam az egész négy órányi zenei anyagot, aztán reggel jött egy lezárt boríték, benne a választott darabok címével, és másfél órával később már játszottam is a zsűri előtt. Összesen nagyjából kétórányi koncertet adtam a verseny alatt, volt valami varázsa ennek a spontaneitásnak. Persze pszichésen és fizikailag egyaránt megterhelő volt, különösen az egyik karommal akadtak gondok, de szerencsére a színpadra lépve már teljesen jól éreztem magam. A fináléban a közreműködő zenekarral Lisztet játszottunk, a Haláltáncot, és amikor megnyertük magát a versenyt, Zsoldos Dávid, a Müpa egyik munkatársa odajött hozzám, átadta a különdíjat, és meghívott erre a mostani koncertre.
Szeret zenekarral játszani?
Igen, remek érzés, hogy egy gyönyörű hatalmas teremben egy egész zenekar áll mögöttem-mellettem, és persze nagy felelősség is. Az ilyen koncert teljesen más felkészülést igényel, mint egy önálló est, de azt tapasztaltam, hogy a ráfordított figyelmet és munkaórát tekintve ez sem kevesebb. Várom már a Miskolci Szimfonikus Zenekar játékát, főleg azért, mert a Dohnányi-darabot még én sem hallottam, kíváncsi vagyok, hogyan fog szólni. Nagyon izgalmas lett a koncertprogram ezzel a három zongorista-zeneszerzővel, Rachmaninovval, Liszttel és Dohnányival, meg a zongorára és nagyzenekarra írt művek keveredésével.
Ami viszont szintén érdekes: a karmester Török Leventére még diákkorunkból emlékszem, egyszerre jártunk a Bécsi Zeneművészeti Egyetemre. Akkoriban még nem játszottunk együtt, de megjegyeztem a nevét, és nagyon különös élmény, hogy immár a színpadon találkozunk újra. Ráadásul pár év kihagyás után éppen most költözöm vissza Bécsbe, a Konzerthaussal különösen szoros együttműködést kezdtem, sokszor fogok ott játszani az évadban.
Budapest nincs messze Bécstől – tervez még máskor is átlátogatni?
Remélem, lesz rá lehetőség. Nemrég a Zeneakadémián játszottam, az is nagyon szép volt. Most meg a Müpában lépünk fel, de vajon mit hoz a jövő? Majd meglátjuk…
