+ Interjú

Miért olyan ijesztő Rachmaninov III. zongoraversenye?

Martín García García zongoristával beszélgettem minderről, de Brandenburg Ádám kortárs zeneszerző is szót kap, hogy bemutassa saját alkotását, amely ugyanezen a koncerten csendül fel a Müpában.

Cser Ádám és a Miskolci Szimfonikus Zenekar, Müpa, 2019. április 28. vasárnap, 19:30

„Elefántoknak írtam”, mondta állítólag Sergey Rachmaninov Vladimir Horowitznak. Josef Hoffmann, akinek a szerző eredetileg szánta, soha nem játszotta el nyilvánosság előtt a művet, Gary Graffman pedig azon búslakodott, hogy bárcsak diákként ismerhette és játszhatta volna,

„amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy ismerjem a félelmet”.

Miért riadnak vissza a zenészek Rachmaninov III. zongoraversenyétől? Valóban ez lenne a zeneirodalom legnagyobb technikai kihívást jelentő darabja? Mi motiválhat egy fiatal zongoristát, hogy eljátssza ezt a művet, és hogyan készül fel erre a szó szerint gigászi teljesítményre? Martín García García zongoristával beszélgettem minderről, de Brandenburg Ádám kortárs zeneszerző is szót kap, hogy bemutassa saját alkotását, amely ugyanezen a koncerten csendül fel.

Hogy kezdődött a karriered? Mikor döntötted el, hogy zenész leszel, mik voltak az első elismerések a szakmában? 

A karrierem nem egy konkrét ponton kezdődött. Minden zenész valahogy beleszületik a zenébe, az előadási lehetőségekbe. Mivel ez a szakmánk egyik központi eleme, nagyon fontos, hogy már egészen fiatalon fejlesszük, főleg azok, akik szólistaként is fellépnek. Az én karrierem talán akkor indult be igazán, amikor befejeztem a tanulmányaimat és el akartam költözni Madridból, ahol addig, szülővárosom, Gijón mellett, egész életemet töltöttem. Ekkor ébredtem rá, hogy bármilyen közönség előtt tudnom kell játszani, fokozatosan kell elérnem apró sikereket, és hogy az iskolából kikerülve már nem lesz annyira egyértelmű, hogy a művészi fejlődés éppen melyik fokán állok. Persze bizonyos pillanatok nagyon boldoggá tettek, például amikor először léptem fel zenekarral nyolcévesen, vagy amikor versenyeken szerepeltem, amelyek formálták a világlátásomat és a zenéről alkotott felfogásomat.

Mit jelent számodra Rachmaninov III. zongoraversenye? Hogyan tekintesz a kihívásra, amely ezzel a darabbal jár?

Mindig is félelemmel és csodálattal tekintettem a darabra, és én is úgy gondoltam, hogy ez a zene legmagasabb és legnehezebben megközelíthető hegycsúcsa. Pedig ha belegondolunk, a művészetben ezek a nehézségek sokkal szubjektívebbek – a félelem forrását leginkább számok és technikai nehézségek adják. Csakhogy azt is tudjuk, hogy Rachmaninov a saját virtuozitásának és művészi szabadságának kielégítésére írta, hogy azt csinálhasson az általa uralt hangszeren, amit akar. Tehát nem azért írta ilyennek, hogy kiszúrjon a zenészekkel, hanem hogy bemutassa, mi mindenre lehetnek képesek, mind technikai, mind az azzal szorosan összefüggő zenei értelemben. Amikor tanárommal, Galina Egiazarovával eldöntöttük, hogy megtanulom ezt a művet, csendes tisztelettel kezdtem bele. Amikor már jól haladtam, már fel tudtam úgy fogni, mint „csak” egy újabb zseniális darabot, és el tudtam helyezni a nagyobb zenei palettán. Ekkor már nem kihívásként tekintettem rá. Sőt, még azt is megtudtam, hogy maga Rachmaninov jobban szerette a III. zongoraversenyét a II.-nál, mert ő meg pont ezt tartotta egyszerűbbnek. Na, ezen érdemes elgondolkodnunk!

Hogyan készültél a darabra? Vannak más művészek, akik inspirálnak?

Manapság óriási lehetőségeink vannak, bárkinek a játékát hallgathatjuk, hiszen a hangrögzítés már majdnem száz éve része a zenének. Ez soha korábban nem ismert, kiapadhatatlan forrást jelent a zenészeknek, hogy kialakítsák a saját véleményüket. Ebben az esetben magát a zeneszerzőt is hallhatjuk, amint újra és újra eljátszotta a darabját, mindig más körülmények között. A lényeg az, hogy a játékunk ne másolás legyen, a zenehallgatás csak irányadóként szolgálhat a saját interpretációnkhoz, amelynek a szubjektivitás az alapja. Csak akkor adhatunk elő jól egy darabot, ha nekünk maguknak is van róla mondanivalónk. Ahhoz, hogy ezt megfogalmazzuk magunkban, jól jöhet a zenehallgatás, én is jutottam már el olyan felismerésekhez, amelyek maguktól, magányos gyakorlással soha nem jöttek volna elő, főleg egy ilyen darabnál, ahol egy hatalmas zenekar is áll a háttérben.

Brandenburg Ádám zeneszerző a Prières nocturnes (Midnight prayers) című művéről:
„Első nagyzenekari darabomat 2017-ben írtam a Zeneakadémiai tanulmányaimat lezáró diplomahangversenyre. Már akkoriban komolyan foglalkoztatott a szakrális tematika megjelenése az absztrakt zenei környezetben, és végül ez lett a darab ihlető forrása is. A szubjektív élmények mellett a szimfonikus zenekarokon megszólaltatható számtalan hangzás, színfolt is inspirált komponálás közben. A darab harmadik helyezést ért el nagyzenekari kategóriában a 2017-es Új Magyar Zenei Fórumon, illetve megnyerte a Müpa, valamint a Bartók Rádió és az Universal Music Publishing Editio Musica Budapest különdíjait.”

Milyen érzés kiállni a hallgatóság elé, és tudni, hogy végre eljött a pillanat, amikor megmutathatod, amin olyan régóta és annyi energiával készültél?

Ez egy teljesen egyedi, leírhatatlan érzés. Egyszerre megkönnyebbülés, visszatérés a kezdetekhez, de egyben egy örökké beteljesíthetetlen vágy, hiszen minden darabnak, minden koncertnek vége szakad egyszer, és akkor már csak azt várom, hogy mikor ölelhet újra körbe a zene jól ismert, biztonságos melege.

Miért olyan ijesztő Rachmaninov III. zongoraversenye?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top