Váratlan boldogság
A nemzetközi játékvezetői tanfolyamon akadtunk össze. Nyoma sem volt rajta feszültségnek, ami majdnem mindannyiunkon látszott. Mégiscsak itt dőlt el, hogy a következő években ki vezeti az európai kosárlabda mérkőzéseket. Magabiztosan tett megjegyzéseket mindenre, ami kétséges lehetett a tananyagot tekintve. Persze mindenki mindent tudott, mivel már évek óta vezettük a hazai mérkőzéseket, tehát csak a nemzetközi miliő és az idegen nyelv zavarhatott bennünket.
A szünetekben sokat beszélgettünk, próbáltuk megváltani a kosárlabdavilágot, kerestük a nemzetenként hasonló és különböző dolgokat saját hobbinkban. Később a többiek elmondták, civilben katonatiszt, ami látszott is a viselkedésén. Össze is barátkoztunk, mert életkorban mi voltunk egymáshoz közelebb a többi fiatal között.
Később – kicsi a világ – találkoztunk véletlenül New Yorkban, egy áruházban, de ez csak a ritka alkalmak egyike volt. A kilencvenes években kapott mérkőzéseket az egyik európa-bajnoki ifjúsági selejtezőre, Székesfehérvárra, ami alatt többször találkoztunk. A szabadnapján eljött Pestre, ahol együtt ebédeltünk. Az ebéd közben szóba került, hogy élete legnagyobb vágya, hogy Puskás Ferencet – a legismertebb magyart -, egyszer életben is lássa, mert számára Ő volt a világ legjobb sportolója. Örömmel mondhattam, hát ez a legkevesebb, megpróbálhatjuk.
A másik szál a történetben, hogy miképp lehet egy ilyen találkozót létrehozni. A Magyar Olimpiai Bizottságban, ahol Puskás Ferenc olimpiai bajnokként és szövetségi kapitányként, én pedig az Atomerőmű Sportegyesület vezetőjeként voltam tag, sokszor találkoztunk. Már korábban, amikor Öcsi bácsi (ez volt Puskás Ferenc aktuális neve) díszvendégként megjelent a paksi öregfiúk hagyományos labdarúgótornáin, jó kapcsolatba kerültünk. Szerénységgel állíthatom, leginkább a viccmesélő szokásommal sikerült felhívni a figyelmét magamra.
Az eseményeken Neki sem volt dolga, nekem se, így szotyolázás helyett – teremben játszottak – beszélgettünk, én meg mindenféle vicceket sütöttem el. Később a banketten a halászlénél már úgy alakult, hogy Öcsi bácsi kiabált, Sanyi, gyere ide, ülj mellém és folytasd a vicceket. Majd az olimpiai bizottsági üléseken, amikor meglátott, hasonló eseteket éltem át nagy büszkeséggel. Nagyon jó érzés volt, hogy mindig megismert, annak ellenére, hogy nem a labdarúgók között mozogtam.
Vissza az étterembe, ahonnan felhívtam Öcsi bácsit – aki a Népstadionban dolgozott irodájában -, és említettem, hogy izraeli rajongója miket mondott, és élete legnagyobb vágya egy közös fénykép. Öcsi bácsi mondta: minden rendben, vár bennünket, de csak akkor, ha 15 percen belül jövünk, mert más program miatt mennie kell.
Időben odaértünk, és a pár perces beszélgetést követően a Népstadion nagy bejárati faajtajánál csináltam kettőjükről néhány fényképet. Köszönve mindent elbúcsúztunk, és a következő órában mást se hallottam: Sanyi, ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Hát ez hihetetlen!
Néhány év múlva turistaúton jártunk Izraelben. Természetesen meglátogattam játékvezetőtársamat a munkahelyén, az Izraeli Kosárlabda Szövetség tel-avivi irodájában. Igen csak meglepődtem, de szobájának falán kétszer három méteres nagyításban láttam viszont Öcsi bácsit, ahogy a Népstadionban vállvetve együtt mosolyog kosárlabda bíró barátommal. A Louvreban a Mona Lisát övezheti ekkora áhítat. Mosolyogva, számon kérően kérdeztem: és a fotós neve? A kérdést elütve mondta: aki hozzáér a képhez, annak vége, és ezt tessék komolyan venni. A villámló tekintete alapján komolyan vettem a fenyegetést.
Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos
