Halász Margit: A pipás asszony fia – Kortárs Kiadó, 2021 – 212 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4351-03-0
Ha lenne még értelme a hagyományos – és jellemzően magyar – irodalmi felosztásnak, akkor azt mondanám, hogy Halász Margit novelláskötete népi irodalom. Mármint cseppet sem urbánus.
- „Ha egy íróval minden megtörténne, amit leír, belehalna az élményeibe” – Halász Margit tárcái nem csak közalkalmazottaknak
- Mi történik egy párduccal a Hortobágyon?
Az A pipás asszony fia című kötet történetei az ismerős közelmúltban játszódnak. Helyszínük legtöbb esetben a magyar vidék, s a – sok esetben tragédiához vezető – konfliktusok forrása a múltból maradt értékek és rend összeütközése a mai gyorsan változó világgal.
„Milyen érdekes, nem mindenhol változik a világ. Van, ahol egy helyben toporog.”
Persze, ezek így meglehetősen sommásnak tűnő állítások, hiszen a két ciklusba rendezett, összesen huszonnégy novellából ennél színesebb és összetettebb kép bontakozik ki. Akadnak történetek, melyeknek szereplői a falu határát sem lépik át, de akad olyan is, melynek „főhősét” Olaszországból importálja a szerző. Akadnak egészen hétköznapi „sztorik”, s abszurdba hajló történetek is, melyeket
az elbeszélő nézőpontja tesz igazán különlegessé.
Ugyanis szinte minden történet „belülről szól”, s olyan stilizált nyelvezeten szólal meg, melyben a tájszavak ugyanolyan „jól ülnek”, mint a sejtetések és elhallgatások. Mint a mi valóságunkban is – világok ütköznek egymásnak, s legyenek ezek a világok bármennyire aprók, zártak és személyesek, elkerülhetetlenül sérülnek/változnak.
„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”
– írta Lautréamont a szürrealizmus kapcsán. Bár Halász Margit novelláitól távol áll a klasszikus értelemben vett szürrealizmus, mégis ez a definíció az, ami egészen pontosan megragadja a történetekben rejlő feszültséget, mely beszippantja és lebilincseli az olvasót.
Némelyik novella látszólag (!) kilóg a többi közül,
a „Cirko horror a Cházár András utcában” a többitől eltérő közegben játszódik, s az „Az ezüstszarvú kecske” című történetben mintha felcserélődnének a szerepek a többi novellához képest. Az „A pap macskája” és a „Bajcsi” című írások központi figurái pedig a saját közegüktől távol kerülve „próbálnak szerencsét”… Mégis, ezek a történetek is illeszkednek a többi közé, hiszen a szereplők itt is saját világképüket ütköztetik a valósággal.
Az meg csak hab a tortán,
amolyan nem kívánt bónusz, hogy a közelmúlt társadalmi „mozgásai” nem várt aktualitást kölcsönöznek a kötetnek. Biztos vagyok abban, hogy Halász Margit nem ilyen szándékkal írta meg a történeteket, de tény: A pipás asszony fia segít megérteni a mai magyar valóságot. Is. Azt a valóságot, amelyben önmagukba záródó társadalmi buborékok még csak nem is tudnak egymásról.
„A kredencre rakott limlomok előtt állt az aranytalpazatos Szűzmária-fej. A búcsúban vette, van annak már jó tíz éve. Első látásra megbabonázta a szobor. Volt benne valami nem mindennapi, valami ígéretes. Ereje volt a szobornak. Igaz, sokba került, de mi kerül manapság kevésbe? Mondták is neki a kézimunka szakkörös asszonyok, minek az neked, Boriska? Nem a te kis házadba való az! Na, ezt utálja legjobban itt a faluban, ezt a kishitű irigységet. Mennyit, de mennyit imádkozott ahhoz a szoborhoz, Szűzanyám, így, Szűzanyám, úgy, mégsem történt semmi. Néha már nem is tuja, mit gondoljon.”
Társadalomrajz ez a javából,
ahogy Boriska be nem teljesült – nagyon is evilági – reményeit és ábrándjait felébreszti a Szűzmária-fej váratlan könnyezése, úgy bóklásznak/bóklászunk sokan saját hiedelmeik és reményeink között, a valóságot félreértve és félreismerve. S talán végül azt is beláthatjuk – Lautréamont mondatát rágcsálva – hogy a realitásnál nincs szürreálisabb.
