+ Színház

Haumann Péter: Jobb az én bandámban fent lenni a színpadon

Haumann Péter

Haumann Péter: A műszak tevékenységére mindig nagyon figyeltem, a díszlettel, berendezéssel kapcsolatos apró trükkök sokat segítettek.

fotó: Szkárossy Zuszsa
Keresés a weben

A Pinceszínház tavaly októberben Trezor címen indított pódiumbeszélgetés-sorozatot. A havonta jelentkező eseményeken Szarka János rendező faggatja pályájukról a magyar színházi élet ismert személyiségeit. Februári vendége Haumann Péter Jászai Mari- és Kossuth-díjas színművész volt, aki tavaly szeptemberben a Macskák ezerötszázadik előadása után búcsúzott a klasszikus értelemben vett színészi pályától. Akkor azt mondta, bizonyosan lesz még színházi működése, de nem színpadon. A beszélgetés elején a Pinceszínház színpadára lépve mindenesetre olyan vastaps fogadta, mintha éppen most játszott volna végig egy nagysikerű előadást.

A másfél órás beszélgetés végén arra a konklúzióra jutottak a beszélgetők, hogy ebben az időtartamban lehetetlen visszatekinteni egy olyan gazdag pályára, amely az 1960-as években, vagyis mintegy hatvan évvel ezelőtt kezdődött, ezért ennek a beszélgetésnek mindenképp lesz folytatása. Szarka János egészen a kezdetektől igyekezett felgombolyítani a legérdekesebb szálakat, kitérve a főbb állomásokra. Haumann Péter mesél.

A kezdetek

Angyalföldön születtem, nagyon egyszerű körülmények között indult az életem egy Tar utcai szoba-konyhás lakásban. Gyermekkori élményeim, a környezetem emlékképei élesen élnek bennem, és fontos táptalaját adták színészi működésemnek, hiszen a színész képeiből, emlékeiből is építkezik.

Haumann Péter

fotó: Szkárossy Zuszsa

Debrecen

1963-ban lettem színész, Debrecen volt az első állomás a számomra, ahol egy kisméretű szobán osztoztam egy színésztársammal, akivel egy kétszemélyes kihúzható rekamién aludtunk, az ágy kihúzása után a szobába már nem lehetett belépni. Jó szívvel emlékszem vissza a mai napig a háziakra, akik kedvességgel és finom ételekkel is támogatták a mindig éhes színészpalántákat. A diploma után nem fogadtam el azt a lehetőséget, hogy Győrbe menjek, mert fontos volt a számomra, hogy abban a városban, ahol színészként dolgozom, működjön egyetem, ez a közönség összetétele miatt volt érdekes. Ebben az időben Győr ennek a kritériumnak még nem tudott megfelelni. A kezdeti időkre úgy emlékszem, hogy a főiskolai lét után nehéz volt a színházi nagyüzembe bekerülni, egyszerre hét darabban játszottam. A debreceni életet nem szerettem, mégis szívesebben emlékszem vissza az itt eltöltött időre, mint pécsi éveimre. A cívis város egy nagy pozitívumot hozott számomra, sok időt töltöttem egyik jó barátomnál, aki szüleivel együtt az úgynevezett professzori negyedben élt, nagypolgári környezetben. A család sok mindenre megtanított, ami ezzel az életmóddal járt, viselkedés, étkezési kultúra, az emelkedettebb élet és annak kísérőjelenségei nagy hatást gyakoroltak rám, úgy, hogy mindeközben sosem felejtettem el azt, hogy honnan származom.

Haumann Péter

fotó: Szkárossy Zuszsa

Első szerepek

Egyik első feladatom G.B. Shaw Szent Johanna című művében Courcelles kanonok megformálása volt, ennek során egy idős színész felfigyelt játékomra, kiváltképp, amikor az unalom kifejezését nyálbuborékok fújásával oldottam meg egy olyan jelenetben, ahol nem volt szabad megmozdulnom. A színfalak mögött hallottam kollégám elismerő hangját: Na! – kiáltotta.

Arturo Ui (Bertolt Brecht) szerepében, melyet már Pécsett játszott, kiváló kritikákat kapott. Harminc évesen játszotta Eddie Carbone szerepét a Pillantás a hídról című Arthur Miller darabban, melyben szintén sikeres volt– mondta Szarka János.

Visszaemlékszem egy interjúra a Brecht-darabról – folytatta a pécsi szerep kapcsán Haumann Péter -, amelyben azt kérdezték tőlem, hogy mit is akar a színház megmutatni ezzel a darabbal. Az ilyen típusú emberek itt élnek közöttünk – válaszoltam.

Pécs majd Budapest

Debrecen után következő állomása Pécs volt, első házassága is a városhoz kötötte, amely Vári Éva színésznővel köttetett. Mégis úgy gondolta, Budapesten több lehetőség várja, így az 1970-es években a Sashegy lábához költöztek, ahol ő maga is építette házukat, esténként az előadások után vagy próbák előtt dolgozott, talicskázott az építkezésen, időnként különböző trükköket bevetve szerezte az építőanyagot – emlékezett vissza a moderátorral közösen.

Haumann Péter

fotó: Szkárossy Zuszsa

A lakást, amely egy idő után egy Sashegy lábánál saját kézzel is épített házban volt, a debreceni élmények hatására már klasszikus stílusú bútorokkal rendeztem be. Budapesten a Huszonötödik Színházhoz szerződtem – folytatta a történetet Haumann Péter.

Az első bukás – Szókratész védőbeszéde, az örök társ

A kollégák által csak „Gonosz Horváth”-ként emlegetett Horváth Jenő színész, rendező, forgatókönyvíróval való találkozásom eredményeként született meg annak idején az előadás, és az első bukás története is ehhez kapcsolódik. Az ELTE filozófia szakos hallgatóinak rendezett előadás elején Horváth olyan megalázóan mutatott be, hogy nem tudtam hitelesen játszani, és Horváth, aki nem bírta, ha a színész „hazudik”, tíz-tizenöt perc után leállította az előadást. Elsírtam magam, Horváth hazaküldte az egyetemistákat, és megkérdezte: „Visszaülsz a lóra?”. Visszaültem…

…és hosszú évekig hatalmas sikerrel játszotta a darabot…

…amelynek szövegét annak idején nyolcvan óra alatt tanultam meg. Az egykori kudarc mégis segített a pályán, és egy alkalommal az előadás során az is előfordult, hogy én magam kértem a közönséget, hogy hadd kezdjem újra a darabot az elejéről, mert én most hazudok maguknak.

A színházi életbe a Szókratész védőbeszéde vezetett be, és emlékszem Pécsi Sándor reakciójára, miután látta az előadásban ezt mondta:

„Ez az előadás felért egy mise celebrálásával, megvan az utódom!”

Majdnem tanítás a Színház- és Filmművészeti Főiskolán

1989 körül merült fel az ötlet, hogy látogassak el néhány főiskolai órára és foglalkozzam a hallgatókkal, de végül úgy tűnt, nincs szükség arra a játékstílusra, nézőpontra, amelyet képviseltem.

Katona, Radnóti és Nemzeti Színház a Hevesi Sándor téren

Húsz évet töltöttem el a Katona József Színház társulatában, a körúti színházakat unalmasnak tartottam, de Zsámbéki Gábor eleven színháza mindig is vonzott. A Radnótira remek társulatként emlékszem, ahol kiváló műhelymunka folyt, az előadások után jó hangulatú, őszinte beszélgetésekkel. Nincsenek jó emlékeim azonban a Nemzetiről, ahová a Madách társulatából hívott át Vámos László rendező.

A Nemzetiből való távozása után az Arizona Színházban rendezett, bár később kiderült, hogy a rendezésről sajátos módon gondolkodik. Haumann Péter nem rejtette véka alá, hogy gyakori színházváltásai voltak, és sokszor megélte, hogy bár szeretett volna egy társulat közösségéhez tartozni, de különböző okok miatt ez végül nem mindig és mindenhol sikerült.

Színészi eszköztár és a közönség

A műszak tevékenységére mindig nagyon figyeltem, a díszlettel, berendezéssel kapcsolatos apró trükkök sokat segítettek a színészi praktikák kidolgozásában.

Az est során a szóba kerülő történetek elmesélése közben gyakran felpattant székéről, és elmutogatta, hogyan találta ki egy-egy figura mozgását, testtartását, akár Arturo Uiét, vagy András bíróét Heinrich von Kleist Az eltörött korsó című darabjában.

Minden előadáson öt-tíz perc alatt le lehet mérni a közönség rezgését, a színész a színpadon érzi a jó- vagy rosszindulatot, amely ezen a különleges kapcsolaton megérkezik hozzám. A Fényes szelek színpadi változatának előadása során például láttam, amint a NÉKOSZ-os nézők a bennük feljövő emlékek hatására ökölbe szorítják a kezüket.

Rendező vagy nem?

Színdarabot négy alkalommal rendeztem, a szó klasszikus értelmében mégsem tartom magam rendezőnek. Rendezői munkáim során arra az álláspontra jutottam, hogy jobb az én bandámban fent lenni a színpadon.

Haumann Péter

fotó: Szkárossy Zuszsa

Bár a teljes színészi pályát nem sikerült ezen az esten áttekinteni, a közönség velem együtt szívesen venné a folytatást. Haumann Péter színművész a hallgatóságot vicces-komoly történeteivel úgy szórakoztatta, hogy mindeközben bepillantást engedett egy teljesen egyedülálló színészi pályába, és megmutatta egy, a színházról nagyon mélyen gondolkodó, elmével és szívvel egyaránt elkötelezett művész képét.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top