Kikéri magának, hogy tehetségét valamiféle isteni adománynak címkézzék, mert úgy érzi, sikere nem pusztán ajándék, hanem nagyon is kemény munka eredménye. Számtalan cikkben foglalkoztak már Julia Fischer klasszikus zenei életben elért sikereivel, multiinstrumentális zsenialitásával, így most kivételesen azt szeretnénk górcső alá venni, milyen ember rejlik a siker mögött, honnan jött, mit gondol tehetségről, szépségről, szorgalomról, és hogyan formálta mindez azzá, akivé vált: századunk egyik legkiemelkedőbb hegedűművészévé.
Julia Fischer, Fotó: Uwe Arens
A tehetsége nem ajándék – maga dolgozott meg érte
Müncheni értelmiségi család sarjaként Julia szinte egy időben tanult meg zongorázni és hegedülni – utóbbit zongoratanár édesanyja szorgalmazta. Döntését nem bízta a véletlenre: mivel Julia bátyja akkor már zongorázott, Viera úgy tartotta, a legokosabb, ha lányának más hangszert is ad a kezébe, így a későbbiekben a testvérek akár együtt is zenélhetnek majd. Julia négyévesen kezdte meg hegedűtanulmányait Helge Thelennél, aki Szuzuki-módszerrel oktatta. Ennek egyik alapvetése, hogy a nyelvtanulás metódusait használja zeneoktatásra, így a hangszeres játék – a rengeteg ismétlés miatt – kvázi egy másik anyanyelvvé válik a gyerek számára. Julia pedig nagyon hamar mesteri szinten kezdte el „beszélni” ezt a nyelvet. Tizenkét éves volt, amikor megkapta élete első nagyobb elismerését: a folkestone-i Nemzetközi Yehudi Menuhin Ifjúsági Verseny fődíját. Zongorán azonban ugyanúgy brillírozott, akár hegedűn, így a kezdetektől párhuzamosan gyakorolta a kettőt, aminek meg is lett az eredménye. 2008-ban például egy különleges projekt keretében a frankfurti Alte Oper színpadán két nagy versenyművet játszott egy este alatt – az egyiket zongorán, a másikat hegedűn. Zenei pályája indulása óta csodagyereknek tartották, ezt a címkét azonban mindig is határozottan elutasította.
„Bántónak találtam, mert úgy éreztem, ez azt jelenti, hogy kaptam valamit Istentől, és ezért játszottam úgy, ahogyan. Ez a hozzáállás, ez a címke az egész befektetett munkát semmisnek tekintette. Személy szerint viszont nem találtam abban semmi csodát, hogy tizenkét évesen el tudtam játszani a Beethoven-hegedűversenyt – azért sikerült, mert sokat gyakoroltam, keményen megdolgoztam érte”
– mondta egy korábban vele készült interjúban.
A normalitás elvárás volt
A korán jött sikerek ellenére a család külön figyelmet szentelt arra, hogy Juliának a lehetőségekhez mérten normális gyerekkora legyen, ami segít őt a „földön tartani”.
„Elvégeztem a középiskolát, sosem voltam magántanuló. Nem lehetett tele a koncertnaptáram tizenkilenc éves koromig, mindig gondolnom kellett az iskolára. Akkoriban ez nehéz volt, de visszagondolva az, hogy tizennégy évesen nem lettem bedobva a felnőttek világába, segített abban, hogy egészséges gyerekkorom legyen”
– fejtette ki. Emellett az is sokat számított, hogy a zene a saját választása volt, nem kényszer, amit mások erőltettek rá. Épp emiatt nem is élte meg lemondásként, hogy az iskolai feladatok mellett a hangszeres gyakorlás – méghozzá két hangszeren – rengeteg idejét vette el. Ahogy azt egy korábbi interjúban elárulta, egy dolog volt csupán, amiről mégis nehezen mondott le: a labdajátékokról. Egy idő után azonban a saját bőrén kellett megtapasztalnia, jobb, ha nem kísérti a sorsot esetleges balesetekkel: egy hónappal egy koncertje előtt kidobós közben eltörte a jobb mutatóujját, így az előtte álló heteket azzal kellett töltenie, hogy a koncertig megtanulja, hogyan tudja három ujjal tartani a hangszert.
„Akkor megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nem tudsz elkerülni – bármikor megcsúszhatsz például az utcán, és csontodat törheted –, de van néhány olyan helyzet, amit viszont igen”
– mondta.
Fotó: juliafischer.com
Szép, „ráadásul” tehetséges is
Annak ellenére, hogy a személyét sosem tolta előtérbe, hogy előrébb jusson – „mindig a zene volt a fontos” –, az elmúlt években a vele készült cikkekben, interjúkban mégis gyakran foglalkoztak a külső adottságaival. Ez a jelenség sajnos nem kirívó a női zenészeknél, még a klasszikus szcénában sem: mintha a hihetetlen tehetség nem lenne önmagában elég, mintha az egész színpadi létet az legitimálná, ha valaki szép.
„Fiatal nőként ezt lehetetlen kikerülni – ez a szomorú igazság. Természetesen magam is tapasztaltam olyan dolgokat, amiket a #metoo-éra után lehetetlen lett volna”
– mondta egy interjúban, ráirányítva a figyelmet a zenei világban jelen lévő szexizmusra, a hatalommal járó felelősség kérdésére. Julia rendkívül korán, huszonhárom évesen lett maga is tanár, és kimondottan tudatos ebben a feladatkörben is: igyekszik olyan légkört teremteni, amelyben bárki bizalommal fordulhat felé bármilyen esetben. Különös érzékenységgel kezeli a témát, hiszen tisztában van vele, hogy maga a tanár-diák viszony is rettentően sérülékeny lehet.
„Úgy gondolom, minden tanárnak tudnia kell, mennyire fontos a diákja számára. Amikor diák voltam, volt egy időszak, amikor a tanárom (Ana Chumachenco – a szerk.) jelentette az abszolút tekintélyt számomra. Vezetett, de manipulálhatott is volna. Minden professzornak tisztában kell lennie ezzel az erővel”
– mondta.
Fotó: Felix Broede
A legnagyobb inspiráció: maga a zene
A koronavírus-járvány előtti időszakban Julia átlagosan 60-80 koncerten zenélt évente, ami rendkívül feszített tempó; nemcsak fizikailag megterhelő, hanem mentálisan is.
„Számos olyan helyzet van ugyanis, amelyben nehézségekbe ütközhet az ember, sok dolog csúszhat félre ebben a szakmában: törölhetik a járatodat, így húsz perccel a koncert kezdete előtt érkezel meg, vagy akár rossz próbarendet is kaphatsz. Volt, hogy a koncert előtt derült ki, a zenekar teljesen más művet próbált, mint amiről én tájékoztatva lettem. Sok az ehhez hasonló helyzet, így ehhez a szakmához erős idegzetre és higgadtságra van szükség. Főleg mert a végére úgyis minden kikerekedik valahogy”
– mondta. Talán épp emiatt ő maga sem törekszik folyton a hűvös tökéletességre. Persze mindent belead, hogy a lehető legjobb formáját nyújtsa a koncerteken, de nem retteg a hamis hangoktól sem.
„Hiszen a tökéletesség alapvetően is furcsa kifejezés a zenében”
– vallja.
Fotó: Uwe Arens
Julia mindent elért, amit klasszikus zenészként el lehet. És hogy mi motiválja továbbra is? Maga a zene, ami a legnagyobb inspiráló erő számára, azok a zseniális partnerek, akikkel játszik – mint a Rundfunk-Sinfonieorchester Berlin vezető karmestere, Vladimir Jurowski, akivel április elsején a Müpában is színpadra lép –, és maga a tanítás, ami különösen fontos helyet foglal el az életében.
„Minél idősebb vagyok és minél régebb óta tart a karrierem, annál erősebb bennem az érzés, hogy a következő generáció kinevelésére kell összpontosítanom, nem pedig a saját sikereimre. Jelenleg rengeteg időt szentelek a tanítványaimnak és az ifjúsági zenekaromnak. Nagyon szeretek a diákjaimmal dolgozni; most már szinte fontosabb és felemelőbb érzés számomra, amikor helyettem ők állhatnak a színpadon”
– mondta. Számunkra azonban még mindig az az igazi öröm, ha őt hallgathatjuk élőben játszani – még szerencse, hogy erre hamarosan lehetőségünk is lesz a Bartók Tavaszon.
Az eredetileg a Bartók Tavasz blogján megjelent cikk a Müpa és a Librarius együttműködésének keretében olvasható itt.
