Orosz István: Mekkora kép! – Typotex Kiadó, 2021 – 204 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-58-4
Nekem, a „humán műveltség” bűvöletében felnőve eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy a „humán” és a „reál” mennyire szorosan összetartozik. Mint a borsó meg a héja! Vagy még inkább, mint a borsószemben lapuló két sziklevél. Innen már csak egyetlen aprócska lépés volt, hogy tudomány és a művészet közötti – néha élesnek tűnő – határ is légiessé, szinte nem-létezővé változzon. Erre a megszerzett tudásra erősít rá Orosz István legújabb kötete. Erre is.
- Orosz István: Az írás számomra izgalmas kihívás
- Le tudsz rajzolni valamit, amit nem tudsz elképzelni?
- Ha megtanulsz nézni, mást fogsz látni!
- Az önélveboncolás sosem tétnélküli!
- Zsidó gengszterek miatt érdemes olvasni!
- Az igazán nagy mesterektől tanulni nem jó üzlet
- A homofóbia evolúciós rejtély
Orosz István az egyik legizgalmasabb magyar képzőművész. Talán a leginspirálóbban használja fel a mára hagyományossá vált technikákat, s ezek segítségével hoz létre új és zavarba ejtő alkotásokat. Néhány éve, amikor felfedeztem, hogy íróként – esetenként szépíróként! – is jelentkezett, volt bennem némi gyanakvás… és nagy adag kíváncsiság. Nem kellett csalódnom, a betűvetést is azon a színvonalon intézi, mint a rajzolást!
A Typotex Kiadónál megjelent legfrissebb, MEKKORA KÉP! című kötete
egy esszégyűjtemény, melynek középpontjában az Orosz által kedvelt anamorfózisok, és a képzőművészettől kapott vizuális felfedezések állnak. Michelangelo, Leonardo, Dürer, Arcimboldo, Magritte, s azok a történelmi személyiségek, akik az itt emlegetettekhez kötődnek, például Shakespeare vagy Edgar Allen Poe… Koestler. Természetesen ebben a kötetben is helyet kap a Dürer által megrajzolt rinocérosz, de ebben az esetben nem csak Dürerről, a rinocéroszról, a korról, az „akkori és mai” látásról, de – talán – Orosz István íróiságának mozgatórugóiról is olvashatunk.
„…Dürer tényleg nem látott soha rinocéroszt, sőt, arról, hogy egy róla rajzolt vázlatot látott volna, nincs más bizonyítékunk, csak az, hogy a nyilvánvaló pontatlanságok ellenére is meglehetősen szabatos reprezentációját készítette el. A sosem látott, ám nyilvánvalóan létező állat lerajzolása során szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a műalkotás és a valóság között éppúgy ellentét feszül, mint ahogy a valóság és a szavak között. Tudatosult benne, hogy a nyelvi megjelenítés és a képi ábrázolás ugyanannak a dolognak a vetületei, úgy is mondhatná, a valóság vetületei. A valóságé, amelyről némely görög auktor azt írta, hogy csupán ilyen vetületek révén közelíthetjük meg, sőt így sem igazán, inkább csak különféle árnyékok és tükörképek közt tapogatózhatunk. A »kézre álló« valóság, a szarvasbogarak, a denevérek, a tapsifüles nyuszik könnyedén megjelenített valósága egyszerre megkérdőjeleződött, illetve biztosabbnak tűnt a több irányból történő »koncepciózus« bemutatás, amelyre az új Rinocérosszal most első ízben vállalkozott. Protokonceptuális munka, juthat eszébe azoknak, akik jártasak a 20. század második felének művészetében, és képesek felidézni, mondjuk, a Kosuth-féle székügyet…”
A különös és a különleges megragadásának és
megragadhatóságának kérdése és „világba illesztése” lehet az, ami Orosz István a képzőművészt, a novellistát, az esszéírót mozgatja. Ezért van/lehet az, hogy a MEKKORA KÉP! című kötet írásai egytől-egyig hallatlanul izgalmasak. Bolyongások az emberi szellem rendezetlen „Wunderkammer”-ében. Ahol a tárgyak látszólag esetlegesen kerülnek egymás mellé, de az értő szem és a felgyűjthető ismeretanyag segítségével megteremthetők megmutathatók az összefüggések. Azok az összefüggések, melyek meglátásához
Orosz István „speciálisan képzett” látása kell.
Orosz nem rugaszkodik el választott témáitól. Amikor vizsgálódása tárgyává teszi Shakespeare-t, nem arra jött rá, hogy a nagyszerű drámaíró titokban rajzolt volna. Hanem arra, hogy írásaiban olyan témák merülnek fel, melyeket a legjobb fordítók/értelmezők sem vettek észre. Shakespeare – ezt elég meggyőzően állítja elénk Orosz István – több helyen is írt az anamorfózisokról, csak akkoriban bizonyos szavak még mást jelentettek…
A „Tiltott másolat” című írás egy Magritte képpel indul,
ezt tüzetesen megvizsgálva jut el Edgar Allan Poe-n keresztül Koestlerig, s egy egészen különleges történetig, melyben a – megszokottal ellentétben – a valóság másolta az irodalmat. Az Arthur Gordon Pym című regény – melynek francia kiadása szerepel Magritte festményén – „kannibál jelentéhez” (12.fejezet) kísértetiesen hasonló eset zajlott le majd’ fél évszázaddal később, 1884-ben. Sőt, még az áldozatot is ugyanúgy hívták, mint a regényben szereplő tizenhét éves hajósinast! Orosz István egészen különös és véres történetet bont ki egy festményből, amelyen első pillantásra az erőszaknak még az árnyéka sem szerepel. A kötet tanulmányairól általánosságban is elmondható, hogy
Orosz István olyan meghökkentő összefüggéseket lát és láttat,
amelyek valóságosak – vagy legalábbis megalapozottan feltételezhetők –, de egy más irányból közelítő kíváncsi elme nem fedezheti fel őket, legyen bármennyire is képzett és tájékozott. Ebből az irányból közelítve a kérdést egyértelművé válik nem csak az, hogy miért ír egy képzőművész, de az is, hogy hálásak lehetünk neki. Olyan gondolatfutamokat oszt meg az olvasóval, amilyenek más nem oszthatna meg.
