Mário Cláudio: A tanítvány / Három kisregény – Typotex kiadó, 2018 – fordította Urbán Bálint – 248 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-279-974-2
Mester és tanítvány viszonya – jó esetben! – maga a csoda. Hiszen egy jó mester olyasmit adhat át a tanítványnak, amitől az maga is mesterré válik. Sőt, ideális esetben a tanítvány túlnő a mesterén. Ehhez a jó tanítvány mellett szükség van egy túlnőhető mesterre. Egy olyanra, aki sokat tud. De nem „mindent”…
Az igazán nagy mesterektől tanulni szívás, mert az ilyen tanítványságban benne foglaltatik – bele van kódolva – a kudarc. Egy Leonardo da Vinci, egy Fernando Pessoa, egy Lewis Carroll nem lekörözhető. Mário Cláudio 1941-ben született portugál író a tanítvány szemszögéből vizsgálja a mestereket, s ráadásul a három történet nem csak – nem feltétlenül/elsősorban – a „valódi tanítvány” helyzetét vizsgálja.
A Jó éjszakát, Soares úr (Boa noite, senhor Soares) egy olyan mester-tanítvány viszonynak állít emléket, amelyben a mester, Pessoa szinte meg sem mutatkozik a maga mesterségében. S a tanítványnak nevezett elbeszélő hozzá sem szagol ahhoz, amiért Fernando Pessoa neve fennmaradt. Ebben a történetben a mester még csak nem is inspirációforrás, csak egy olyan személy, aki jelen van, s talán – talán! – a megfelelő pillanatban, tudtán kívül lendít valamicskét egy emberi sorson. Az olvasó azt sem tudja, hogy a hatás valódi-e avagy csak képzelt. Mário Cláudio, miközben a földhözragadt valóságról, egy kereskedősegéd hétköznapjairól ír, éppen csak sejteti, hogy a háttérben a hétköznapoknál fontosabb történet zajlik.
„Egy időben szerte a városban sokat beszéltek egy szerencsétlen lányról, akinek a holtestét a Reboleira negyedben találták meg. Egy éles tárggyal vágták el a torkát az egyik fülétől a másikig, és az a hír járta, hogy a gyilkosságot a mostohaapja követte el, akivel viszonya volt. A gyilkos, akit az újságok csak »a szörnyként« emlegettek, akár a mindenkivel oly rendes, de mégiscsak nőtlen, mi több, a verseit ihlető múzsákat leszámítva nyilvánvalóan egyedülálló Soares úr is lehetett. Már említettem, hogy elpirultam, és még ma is elpirulok az ilyen gondolatoktól, de hogy is viselkedhetnék másként, ha Soares úr ilyen furcsa gondolatokat ébreszt bennem.”
A második történet Leonardo da Vinci tanítványának története, s egyrészt mert terjedelmileg ez a legnagyobb, másrészt mert a könyv közepén trónol, harmadrészt, mert egy valódi mester-tanítvány viszonyt mutat be, olvasás közben azt gondoltam, hogy ez a szöveg a könyv legerősebb írása. lenyűgözően összetett történet, melyben a művész számára oly fontos testi szépség és az emberi hitványság karöltve jár a tanítványi alázattal, csíntalansággal és a mester nyújtotta lehetőségek kihasználásával. A néhol szinte szürreális történet érzékelteti a nem csak a tanítvány és mester ambivalens viszonyát, de a tehetség és a tehetetlenség terhét, a tehetségtelenség (kisebb tehetség) feletti fájdalomból születő dacot. Ráadásul vetélytársat is állít a tanítvány mellé. Meghökkentő és szép történet, mely jó hangulati adalék lehet a Typotex Kiadónál korábban megjelent Leonardo-kötet mellé. Daniel Arasse(1944-2003) művéről itt írtunk:
Gondolta a fene, hogy a könyv legerősebb története a kötetet záró kisregény:A Fényképész és a Lányka (O Fotografo e a Rapariga). Lewis Carroll és a kislány történetét olyan empátiával, annyi szépséges fájdalommal és lemondással sikerült ábrázolni, hogy a recenzensként nincsenek, nem is lehetnek szavaink.
Lewis Caroll fotójának részletén Alice Liddell 1858-ban
Ha van olyan történet, amely miatt érdemes irodalommal foglalkozni, akkor ez az! Pedig itt sem a szó klasszikus értelmében vett mester-tanítvány viszonyról van szó, hanem valami sokkal többről. Olyasmiről, ami, ha kiteljesedik, akkor büntetőjogi kategóriává válik, míg így a világ egyik legismertebb könyvének inspirálója. A kislány és a fényképész közötti kapcsolat olyasmi, amire nincsenek érvényes szavaink… S ráadásul, mert a kötet nyilvánvalóvá teszi, hogy Mário Cláudio maga is mester, itt még Lewis Carroll is szóhoz jut. Övé az utolsó szó, hiszen látja a kislányt:
„…egy szánalmas, nyolcvanéves öregasszonyt pillantok meg, ahogy ott vánszorog egy otromba, szőrmegalléros kabátban és egy koszlott kalapban. Lassan lépdel, szinte sántikál a néhány meghívott vendég között, hogy előadást tartson a híres fényképészről, az elképesztő történetek kiötlőjéről, akit még gyermekkorában ismert meg.”
