Tűnődések 17. – Mészöly Miklós és a halk léptek
Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából. Eheti téma: Mészöly Miklós és a halk léptek.
Mit üzen egy táj a maga csendességével?
Sok mindent. Múltat, jelent, jövőt, életeket, történelmet. Ott van a fákban a gyász, a születés, a mosoly és a kacagás. A tankok, a katonák, a vetés és az aratás. A toszkán tájban Andrea Bocelli megénekelte, hogy tiszta reggeleken ott áll egy malom a dombok közt, ott, ahol a sorsa született. Az olasz tenor a toszkán vidékről énekel, szerelemről, elmúlásról, Mészöly Miklós pedig a lankás Dunántúl történelméről mesél, tűnődésről és vágyakozásról. 1989-ben kiadott válogatáskötete harmincöt év írását, kisprózai gyűjteményét helyezte az olvasók elé, hogy megismerhessék az író szívének kedves vidéket, ott a dombok közt, a tiszta reggeleken, igen, a tájat, ahol a sorsa született.
Mi szükség a művészetre?
Alapvető kérdés ez, és milyen sok leágazása lehet a válasznak, magának az egész témának. A Somerset Maugham idézet cseng a fülemben már régóta, aki úgy fogalmazta meg, hogy a művészet célja a hatásaiban keresendő. De mi lehet az a bizonyos hatás?
Megnyitja a szívünket a művészet? Kifinomultabb emberré válunk talán? Erkölcsösebbé? Identitást ad? Transzcendens élményeket élünk át? Katarzist? Vagy elgondolkodtat talán a kultúra, felemel, ráébreszt, kibillent, megválaszol, megvigasztal, elmesél, rámutat… és lehetne még halmozni a fogalmakat és a kérdéseket, mindenesetre történelmi korszakokon átívelően érezte szükségét mindig is az ember, hogy kultúrát alkosson és fogyasszon. Valamiért erős késztetést éreztünk rá mindig is, hogy kapcsolatba kerüljünk a kultúrával, és a friss levegőhöz hasonlóan talán nem is tudunk nélküle létezni. Azt hiszem, jól tesszük, ha a kulturális szomjunkat oltó poharunkat alkalmanként bizony Mészöly Miklós írásaival töltjük meg. Talán hatni fog.
Halk léptek
Domboldali présházak hangulata, asszonyok puha combja, fronton lévő katonák korgó gyomra, kisvárosok, vasútállomás, solymásztelep, tanyavilág, nélkülözés és mámor, tűnődések az emberről és a történelemről. Mészöly mintha csak ülne egy domboldali kis ház teraszán és mesélne. Olyan nagybácsisan. Mélyet szív a cigarettából, a füstöt kifújja, és ráérősen egy újabb történetbe kezd. Elsőre talán nem is értjük miről beszél, meg hogy miért, aztán ahogy sodródunk a történeteivel, egyre inkább kiviláglik, hogy mégis valami mély mondanivalója van számunkra, csak jobban oda kell figyelnünk.
Nádas Péter egyszer ezt írta:
„Mikor a lépteimmel nem ütöttem már nagy zajt, szabad bejárásom lett a mesterek csarnokába.”
Jól tesszük mi magunk is, ha lépteinket halkabbra vesszük, mikor megközelítjük Mészöly Miklós teraszát, mert csak elcsendesedve lehet a völgyet, és annak mélységet igazán meghallani.
1964.
Ez az évszám áll a Volt egyszer egy Közép-Európa című válogatáskötet háromrészes Epilógusának középső, „Legyek, legyek” című fejezeténél. Nádas Péternek ajánlotta Mészöly Miklós. Alcíme: az elmondhatóság határa.
Az írás közel húsz évvel a világháború után született. Van min töprengeni, van mit feldolgozni, és bizony tényleg van olyan, hogy megérkezik az ember az elmondhatóság határához.
1984.
Aztán eltelt újabb húsz év, és 1984-ben Mészöly megírja a „Levél a völgyből” című kisprózát. Ez kerül a válogatás kötet legvégére, ez az Epilógus harmadik fejezete, ezzel búcsúzik tehát a könyv. Valahonnan ismerős az egésznek a hangulata. Az érzések, a töprengések, a filozófia, a völgy, a kert, a fák, a szomszédok, bepillantás az élet rejtélyeibe… amikor is kitisztul fejem felett az ég, és rájövök kinek a társaságában éreztem hasonlót: Lénárd Sándor, Brazília, Donna Emma-völgy.
Ő onnan, abból a brazil völgyből küldte ki leveleit a nagyvilágba. Bachról írt, Micimackóról, borsóról és teafüvekről, és ha épp ráért, akkor magáról az emberről, a munkáról, életről és halálról. Azt hiszem, hogy ott is az elmondhatóság határát keresték a veteményezés, fűrészelés, kerti munkák, és a völgyet beborító csillagfényes nyári éjszakák közepette.
Igaza volt Nádas Péternek, jobb ilyenkor lépteinkkel nem nagy zajt csapni, csupán halkan közeledni.
Vannak, akik szorgalmasan keresik és kutatják azt, ami még elmondható.
Mi pedig jól tesszük, ha figyelünk, hallgatunk, és megpróbáljuk felfogni még azt, ami felfogható.
A cigarettából az utolsó slukkot is beszívja, a füstöt kicsit benntartja, majd maga elé tekintve lassan kifújja, és a csikk vörösen izzó végét sisteregve a hamutartóban elnyomja. A teraszról az esti holdfénybe tekint, a völgy már alszik, engem pedig utamra enged. Korán kell kelnie, munka várja reggel a kertben. El kell végezni azt, ami még elvégezhető.
